Azt a részt tökéletesen értem, hogy ha egy művészettörténész kap néhány milliárdot, és múzeumi emberként életében először nem fuldoklik a filléres gondok között, hanem költhet, amennyit akar, akkor nem a „mi végre?” kérdése izgatja, hanem maga a feladat. Hogy a legjobb tudása szerint teremtse meg egy háromnegyed évszázada elpusztult iparművészeti remek másolatát, a rajzokból, leírásokból, fekete-fehér fotókból a lehető legpontosabban rekonstruálja a budai királyi palota egykorvolt Szent István termét.
Azt is értem, hogy a hatalom miért költött súlyos milliárdokat erre a kis „ékszerdobozra”. Mert ezzel a kocka el lett vetve. Egy terem újraalkotása még lehet múzeumi látnivaló – mint a gótikus térsor a BTM pincéjében -, de itt több történt, a palota homlokzatát is visszaigazították egy szakaszon a hauszmanni formájára. A lovarda, a főőrség és most ez a palotadarab: ebből már csak a díszletvilág kiteljesítése következhet, visszacsinálása mindennek, ami az utóbbi három generáció számára a múlt elpusztult része volt. Mindegy, jó volt-e vagy rossz, a kortársak is röhögtek-e rajta, túlzónak tartották-e - a XIX. századi panoptikum máris tort ül a XX. század építészetén.
Egy dolgot nem értek csak. Hogy honnan az a rettenetes gyávaság, amely ezekben a döntésekben rendre megnyilvánul. Hogy aki bármit megtehet, az miért nem emeli fel a fejét, miért nem ismeri fel, hogy a replikagyártásnak legfeljebb közvetlenül a háború után lett volna létjogosultsága, de a XXI. században már kutya kötelességünk a kortárs anyagokból kortárs formákat teremteni. Nem ahhoz kell bátorság, hogy valaki az isten pénzét is beleölje a ferencjóskás retróba, hanem ahhoz, hogy a lábszagú közízléssel szemben a ma minőségi építészetét engedje érvényesülni a kitüntetett helyeken is.
Persze ahhoz a hatalmon kívül ízlés is kellene.