Korábban elképzelhetetlen szavak, minősítések hangzottak el brit politikusok szájából, vagy szivárogtak ki a Downing Street 10-ből az elmúlt napokban. Feltűnő volt, hogy Kabul múlt vasárnapi, játszi könnyedséggel lezajlott tálib megszállása után kedd estig tartott, amíg az amerikai elnök végre késznek mutatkozott egy telefonbeszélgetésre Boris Johnsonnal, aki a lehetőséget már 24 órával korábban kérte. Ha nevük említése nélkül is brit miniszterek és közeli munkatársaik a következő napokban megsúgták a The Sunday Times-nak, hogy a szabadságát megszakított demokrata vezető első sajtótájékoztatóján, melyen igyekezett megvédeni az amerikai csapatok afganisztáni visszavonulásáról szóló döntését, "gyagyának", "hibbantnak" tűnt.
Még messzebb ment, ráadásul a lapokban nevét, a tévécsatornákon pedig arcát is vállaló Tony Blair, volt munkáspárti frontember és kormányfő, akinél többet kevesen tettek a "speciális viszony" megőrzéséért, hiszen szoros barátja, a liberális Bill Clinton után szívvel-lélekkel kiállt a keresztény konzervatív George W. Bush mellett, részt véve többek között, ráadásul hamis okokra, a soha be nem bizonyított tömegpusztító fegyverekre hivatkozva, Irak megszállásában. A szigetországot tíz éven át irányító politikus, aki ma is határozott koncepcióval rendelkező államférfi benyomását kelti, a tálibok hatalomra kerülése után egy héttel "imbecilisnek", szellemi fogyatékosnak nevezte Biden Afganisztán-politikáját, ha nem is magát az elnököt. Ahogy erre a BBC News portálján a közszolgálati óriás befolyásos washingtoni tudósítója, Jon Sopel rámutatott, 14 évvel ezelőtt befejezett kormányfői tevékenysége idején Blair aligha használta volna ezt a kemény szót, bár tudomása szerint a kulisszák mögött Boris Johnson sem maradt el mögötte amerikai hivatali megfelelője bírálatában.
A veterán amerikai elnök, aki gyakran hivatkozik elődjével, Donald Trumppal ellentétben gazdag külpolitikai tapasztalataira, kétségtelenül semmibe vette a brit szempontokat és figyelmeztetéseket, amikor konzultáció nélkül, egyoldalúan döntött az augusztus 31-i kivonulásról, - igaz, saját titkosszolgálati és katonai tanácsadói véleményét is sutba dobta. Sopel határozottan visszautasítja a brit sajtóban napvilágot látott véleményt, hogy hasonló egyoldalú lépés soha nem történhetett volna meg, amikor Ronald Reagan volt a Fehér Ház, Margaret Thatcher pedig a Downing Street 10 lakója. 1983-ban, a hidegháború csúcspontján Amerika katonai ereje teljes bevetésével válaszolt szélsőséges baloldali erők puccsára és a kormányfő meggyilkolására a Nemzetközösséghez tartozó Karib-tengeri Grenada szigetén. Thatchernek nem volt válasza a megalázó hátbaszúrásra, tudomásul véve, ki az erősebb fél a "speciális viszonyban".
Ahogy erre most a brit morgolódás közepette a The Guardian emlékeztet, alig öt hónapja készült el nagy dérrel-dúrral a legfrissebb brit integrált nemzetvédelmi és külpolitikai stratégia, mely az Egyesült Államokat az Egyesült Királyság legfontosabb stratégiai szövetségesének nevezi. Afganisztánnal kapcsolatban az a mára idejét múltnak hangzó ígéret fogalmazódott meg, hogy "folytatódnak a stabilitás érdekében tett erőfeszítések", világossá téve, mennyire sötétben hagyta az amerikai vezetés junior partnerét. A brit védelmi tárca a két ország közötti együttműködés példájának, a kormány a Brexit utáni "Global Britain" jelképének tekinti az új Queen Elizabeth repülőgép-anyahajót, mely jelenleg a Csendes-óceánon állomásozik és személyzete az átjárhatóság kiépítésén dolgozik amerikai szövetségeseivel. Az erőt sugárzó hadihajó a kabuli repülőtéren zajló lázas evakuációban természetesen nem tud részt venni, csak remélni lehet, hogy valahol lehet majd hasznosítani. Ha az Egyesült Államok szemében a szigetország jelentősége az Európai Unióból való kivonulása óta láthatóan csökkent is, jó lenne, ha legalább a Hamid Karzai repülőtéren meg lehetne valósítani az együttműködést, hiszen a brit kontingens a jóval nagyobb amerikai jelenlét támogatása nélkül saját bevallása szerint is működésképtelen. A The Daily Telegraph "önreflekciót", a kapcsolat újragondolását javasolja az "ejtett" Egyesült Királyságnak, ahelyett, hogy megpróbálná a szoros viszony meglétével áltatni magát, egyben érdemesnek tartaná, ha a szigetország új szövetségesek után nézne.