A falu délre néző lankáin elterülő, egyik felől köves partszakasszal, a másikon természetes nádassal körülvett tavat alig egy hét alatt tüntették el a föld színéről. Igaz, víz már alig volt benne, a felületét borító iszapréteg repedéseiből fullasztó bűz árasztotta el a környéket a nyári nagy melegekben, és az is igaz, hogy az elképzelésről tájékoztatták a falu lakosságát. A tervnek mégis számos ellenzője akadt, mert sokan emlékeztek még azokra az időkre, amikor nyaranta fürödni lehetett benne, télen meg korcsolyázni, a köztes időszakokban meg nézni, ahogy a vízivilág vidáman éli életét félreeső öbleiben, sűrű nádasában. Az indok egyszerű volt: kiszáradt az artézi kút, amelynek vize táplálta, így lassan kiszáradt a tó is. Számtalan ötlet született a megmentésére, de egyik vadabbul hangzott, mint a másik, el is vetették valamennyit. S mikor a polgármester közölte, hogy szabadidőparkot, valamint játszóteret hoznak létre a helyén, a tiltakozók száma jelentősen megcsappant.
A közeli kavicsbánya felszínéről legyalult földkupacokat éjjel-nappal hordták a teherautók, méterről méterre temetve be a medret, kiszorítva belőle azt a picinyke élővilágot is, ami még megmaradt. Békák és gyíkok húzódtak mindinkább a nádas felé, siklók és cickányok köröztek a felgyülemlett iszapban, fölöttük szitakötők százai keringtek. Aztán, mikor a teherautók már a nádasra zúdították terhüket, mind nekiláttak, hogy a szomszédos kertek elhagyatott zöldjében keressenek menedéket. Az emberek megálltak és megbámulták a síkra gyalult platót, majd el is feledkeztek róla, mi volt valamikor alatta.
Teltek a hónapok, de a beígért park és a játszótér munkálatai csak nem kezdődtek el. Meg kell várni, míg leülepszik a ráhordott föld, mondta a polgármester, aztán kap még egy réteget, s arra már nyugodtan építkezhetnek. Ősz, tél, tavasz: a hordalék csakugyan süllyedt valamennyit, újból megindultak a munkagépek. Egyeseknek azonban, az örökös mocorgóknak, akik sohasem férnek a bőrükbe, gyanús lett, hogy a falu tízéves költségvetése sem fedezné azt a kiadást, amibe a munkálatok kerültek s még kerülni fognak. Honnan a pénz? Azaz: ki állja a cechet? Kényelmetlen kérdések érkeztek a polgármester irodájába, amelyek rendre megválaszolatlanok maradtak.
Aztán egy falugyűlésen robbant a bomba: egy fillérje sem maradt a falunak a parkra és a játszótérre, úgyhogy kénytelenek lemondani róluk, sőt, az önkormányzat azt tervezi, hogy eladja a területet egy turizmussal foglalkozó cégnek.
– És mit fognak ide építeni? Szállodát? – hangzott az első kérdés.
– Olyasmit. Vagy apartmanházakat.
– És kinek? Ki fog itt megszállni?
– Hát, akit vonz a falusi turizmus, gondolom.
– De… nincs itt semmi látnivaló.
– A falusi turizmus lényege…
És a polgármester elmagyarázta, mi a falusi turizmus lényege. Hogy az a barom városi arc jön ide, aki még sohasem látott tehénszart, aki eső után szeret bokáig érő latyakban mászkálni, és aki abban reménykedik, hogy nálánál kevésbé intelligens pofákat lát majd maga körül. Ugyanakkor a falusi turizmus munkahelyeket teremt a helyiek számára, a helyben megtermelt élelmiszereket szolgálják fel a vacsoránál, és a helyi kocsmában isszák le magukat a vendégek.
– És a helyi lányokat dugják a jacuzziban! – kiabálta be valaki.
Végül a képviselő-testület megszavazta a terület eladását. Azt hangoztatták, hogy tetszik, nem teszik, a falu egyetlen kitörési pontja, ha beengedi az idegen tőkét. Az idegen tőke pedig nem sokat váratott magára, jött. Palánkot húzott az építési terület köré, biztonsági őröket állított a kapukhoz, térfigyelő kamerákat szereltetett fel. Felvett néhány helyi embert is, tessék-lássék munkára: forgalmat irányítottak, lapátolgattak a palánkon kívül. Egyébre nem kellettek.
De nem is volt rájuk szükség, mert a munka iszonyatos tempóban haladt. Hat hónap múlva tető került a hol modern hotelhez, hol vadászházhoz, hol kutatóintézethez hasonlító épület tetejére. S amikor a palánkot is lebontották és eltűnt az utolsó szem törmelék is a környékről, egy kőkerítéssel körülvett, nem hivalkodó, de mégis elegáns, környezetéből nem kirívó, mégis egyedi épület tárult a falusiak szeme elé. Nem írtak ki a homlokzatára semmit, de a két szintből s a megszámlálhatatlanul sok ablakból hotelre vagy vadászházra gyanakodtak az emberek.
Aztán ahelyett, hogy történt volna valami, félelmetes csend telepedett a Kastélyra – így hívta mindenki: a Kastély –, pedig alig várták, hogy megtudhassák, kié. Találgatták, nevek röpködtek a levegőben, a polgármestert nyaggatták, de ő sem tudta. El is hitték neki, mert hiába próbálta magát a projekt főszereplőjének feltüntetni, látták, hogy még statisztának sem vették be. Várták, mikor indul már be a falusi turizmus, mikor jön a beígért jólét, de a Kastélyt éjjel-nappal sötétség borította, s a biztonsági őrökön kívül senki nem mehetett még csak a közelébe sem. Az egyedüli pluszforrást azok a fotósok és újságírók jelentették, akik naponta parkoltak le autóikkal az országút oldalában, a Templomdombon, hogy le ne maradjanak a nagy pillanatról, a beköltözésről. Ők idejük jó részét valóban a kocsmában töltötték, melynek bádoggal fedett teraszáról jó rálátás nyílt a Kastélyra, és a szomszédos kisboltba jártak át zsemlét meg szalámit vásárolni. Hírükkel ellentétben csendes és józan emberek voltak, szóba elegyedtek a helybéliekkel és lefényképezték a kíváncsiskodó kölyköket. Nem látszott izgalom az arcukon, sem kudarc, amikor este összepakolták a holmijukat és dolgavégezetlenül távoztak. Az emberek először csodálkoztak, hogy lehet ekkora semmittevéssel tölteni a napot, és még csak nem is elégedetlenkedni, de elfogadták, hogy ez egy ilyen szakma.
Aztán egy nap – október vége felé járt az idő, csaknem mindennap esett, a kukoricaföldeken csapágyig süllyedtek a betakarító gépek –, hatalmas panorámás busz jelent meg a falu nyugati részén, s lassan végiggördült a főutcán. Ablakaiban kíváncsi gyerekarcok bámészkodtak, ide-oda huzkodták a függönyöket, integettek, ha megpillantottak valakit. Mindez nem okozott nagyobb feltűnést egészen addig, amíg a busz a Kastélyhoz érve le nem kanyarodott az útról és begördült az autóbejárón, melyen az őrök szélsebesen kinyitották, majd becsukták a kaput. A lassan ocsúdó fotósok talán ha pár képet tudtak lőni a busz hátuljáról, máris nem láttak belőle semmit. Az újságírók szemtanúk után futkostak, ki látta, kik ültek a buszon, de mindenki csak annyit tudott mondani, hogy gyerekek. Gyerekek, nem éppen ünneplőruhába öltözött és nem éppen jól fésült kisfiúk és kislányok.
Hamar kiderült, hogy egy bezárt nevelőotthon lakóit költöztették a Kastélyba, szám szerint úgy harmincat. Ez nagyobb zsongást indított el, mintha maga a miniszterelnök költözött volna ide.
– Lelencek? Azok, akik… te tudtál erről, Feri? – estek a polgármesternek.
– Hát, csak annyit, hogy…
– Mennyit?
– …hogy így nem fizettek a telekért, ingyen kapták.
– Ingyen? A falunak semmi… de hát az hogy lehet?
– Úgy, hogy a tó állami tulajdon.
– Miért volna állami tulajdon?
– Mert az, te nagyokos! Minden víz állami tulajdon. Tó, folyó, tenger.
– Akkor is, ha betemetik?
– Akkor is. Muszáj volt odaadni.
– És meddig maradnak a kölykök? Örökké?
– Hát, nem egy hétig, az biztos.
– Akkor a falusi turizmusnak annyi.
– Annak annyi.
– Átvertek minket.
– Várjuk ki a végét.
Várták, de nem lett vége, a gyerekek maradtak. A falu lakói nemcsak azt érezték, hogy becsapták őket, hanem még félelem is költözött a házaikba. Igaz, a jövevények apró gyerekek voltak, de ez a fajta korán érő, mondták, egykettőre betörők, gyilkosok lesznek belőlük. A polgármestert okolták mindenért, s azzal vádolták, hogy jattot fogadott el az ügyletért.
– Azt sem tudom, kié a Kastély! Hogy kaphattam volna jattot?
– Kinek a nevére van bejegyezve?
– Valami káeftéjére.
– És ki ott a tulajdonos?
– Tudja a tököm, elrejtenek ezek mindent.
Senki sem értette. Felépítenek egy drága, elegáns épületet, és lelenceket költöztetnek bele! Mi ez? Mi volt a cél vele? Figyelemelterelés? Pénzmosás? Gyerekkereskedelem? Egészen hihetetlen történetek kaptak lábra. Nem is lelencek ezek, hanem gazdag arabok gyerekei, akik megőrzésre vannak itt. Vagy celebek fattyai, akiket itt dugdosnak a világ elől. Vagy valami titkos küldetés leendő kommandósai, akiket itt képeznek ki.
Egyre ellenségesebb hangulat vette körül a Kastélyt. Egyik reggelre valaki ezt firkálta az út felőli fehér kőkerítésre: BETOLAKODÓK, KIFELÉ! A feliratot fél óra múlva eltüntették. A következő reggelen ez virított a helyén: EZ A MI FALUNK! Pár nap múlva pedig: CSÓTÁNYOK!
Noha a lakosság nagy része elítélte az efféle atrocitásokat, magukban, ki nem mondottan, egyetértett velük. Életszínvonaluk emelkedését várták a Kastélytól, helyette mit kaptak: egy csapat ordibáló kölyköt, akikről azt sem tudták, kifélék, mifélék. S akik mellé egyetlen falusi alkalmazottat sem vettek fel, egy kisbusz hozta-vitte a személyzetet, hűtőautó az ennivalót, mosodáskocsi az ágyneműt, ruhát. Úgy érezték, idegen test ékelődött közéjük, mint valami hirtelen nőtt duzzanat a testben.
– Legalább fizet adót a tulajdonos? – kérdezték a polgármestert.
– Dehogy fizet! Hogy fizetne a gyerekek után? Nonprofit cég, adómentességet élvez.
Az emberek többszörösen is átverve érezték magukat. Nem volt idegen tőlük az érzés, volt már olyan, hogy a házukat sem érezték a magukénak, nemhogy a falut, de ilyen direkt és pofátlan átverésben még nem volt részük. És ami a leginkább dühítette őket, hogy nem tudtak tenni ellene semmit. Megint egy falat, amit úgy dugtak le a torkukon, hogy nem kértek belőle. Mindenféle bosszútervet forraltak – blokád a Kastélyt kiszolgáló kocsik ellen, trágyakupacok a kerítés négy sarkára, hangosbeszélők cigányzenével a környező fákra. De tudták, hogy ezek csak a fantáziájuk szüleményei, megvalósítani úgysem tudják őket. Az meg, amit meg tudtak volna, a párbeszédet a Kastély tulajdonosával, nem tőlük függött. Nem a gyerekeket utálták, hanem aki idehozta őket. De mostanra már, tehetetlenségükben, őket is.
Fél évig sem laktak itt a gyerekek, amikor egy nap begördült a Kastély elé ugyanaz a busz és elvitte őket. Pár hétig tartó, alapos felújítási munkálatokat követően megjelent egy – a régió közéletében jól ismert – negyvenes, kopaszodó férfi a családjával, öt-hat fős személyzetével, egy falkányi agarával, és elfoglalta a Kastély valamennyi szobáját.
– Hé, Feri, most mi van? – kérdezték az emberek a polgármestert.
– Beköltözött a tulajdonos, az van.
– Akkor az mi volt?
– Nem tudom. Muszáj nekem mindent tudnom?
De már nélküle is tudták. És azt is, hogy ebből sem lesz falusi turizmus. De viperafészek sem a településből, s egyelőre ez is megnyugvással töltötte el őket.
