Öt perc múlva meeting, jelzi az Outlook felvillanó ablaka. Addig megpróbálok kiteregetni, nemrég végzett a mosógép. Felnyitom a fedelét, megcsap a ruhák nehéz, öblítővel átitatott édeskés illata. Óceáni frissesség, ezzel hirdeti a gyártó a termékét, és tényleg, pont ilyen színe van az óceánnak, ilyen ellentmondást nem tűrő, homogén kék. Az Instagramon legalábbis. Meg a képernyővédőn.
Feldobálom a nyirkos cuccokat a szárítóra. Már csak néhány darab van hátra, azonban jelzi a rendszer, hogy kezdődik a megbeszélés. Felveszem a vezeték nélküli fülest, becsatlakozom. Némítva csatlakozom. Akárcsak mindenki más. Némák maradunk, amíg meg nem érkezik mindegyik meghívott.
Huszonhét résztvevő, kilenc náció, egyetlen nyelv. Pontosabban egyetlen nyelv ezerszavasra nyesett maradványa, az úgynevezett business english, amit mindenki ért itt, teljesen mindegy, hogy indiai, francia, holland vagy magyar akcentussal beszéljük, mindig kizárólag ugyanannak az egyezer szónak a jól kiismerhető permutációit soroljuk el annak fényében válogatva a rendelkezésre álló készlet kisebb halmazaiból, hogy éppen mit akarunk kifejezni.
Minden vállalatnál megvan ez az ezer szó. Az ezerből nyolcszáz állandó. A maradék kétszáz annak fényében változik, hogy orvosi műszereket, autóalkatrészeket, sportcipőket vagy logisztikai szolgáltatásokat kínálunk.
A csúnyapulcsis versenyről szeretnék veletek beszélni – kezd bele a mondandójába jól felismerhető német akcentussal az egyik kolléga. Tudom, hogy jót akar, tudom, hogy a szándék a fontos, tudom, hogy ezzel tényleg nem árt senkinek, mégis azt érzem, hogy fájdalmasan rövid az életem az ilyenekhez. Még a teregetés önismétlő monotóniája is szórakoztatóbb ennél.
Különösen akkor ver félre a szívem, amikor megállapodunk abban, hogy a csúnyapulcsis buli csúnyapulcsis hét legyen inkább. Abszolút indokolt, ugyan mi okom volna ellenkezni. Mire a voksoláshoz érünk, a legcsekélyebb kétely nélkül megszavazom a tervezett háromezer dolláros büdzsét, míg odarakok főni egy kávét. A verseny első három helyezettje könyvutalványt kap különböző értékben, de persze gondoskodni kell a zsűri és a résztvevők ellátásáról is, ásványvíz, üdítő, kávé, pogácsa. Szegény gluténérzékenyek. Beírom a chatbe, hogy legyen valami alternatíva a pogácsa mellett. Kapok három lájkjelet. Újabb siker.
A kávé elkészül, csészébe töltöm, és elkortyolgatom, amíg a többiek olyan távlatokról diskurálnak, amilyenekről álmodni sem mertem volna. Kutyavécé az udvarra, új vízforraló a csocsószobába, ruhaszárító gép az edzőterembe. Ilyesmik. Bizonyára mind hasznos, de képtelen vagyok figyelni, hidegen hagy az egész, fel nem foghatom, hogy hogyan lehet ilyenekről beszélni, amikor ugyanezekben a pillanatokban is éppen olvadnak a jégsapkák, amikor ugyanezekben a pillanatokban is éppen lángolnak az esőerdők, amikor ugyanezekben a pillanatokban is éppen feltartóztathatatlanul romlik a világ, mi meg otthon ülünk, és arról tárgyalunk, hogy hova szarjanak a középosztály kutyái.
Pontosan délre végzünk. Minden megbeszélés vagy harminc perc lehet, vagy annak egész számmal megszorzott többszöröse. Semmit nem lehet huszonnégy vagy negyvenhét perc alatt megtárgyalni. Nálunk ez a szabály, így vagyunk domesztikálva. Ezt szoktuk meg, ebből értünk, így működünk.
Leveszem a fülest, visszamegyek teregetni. A szennyeskosárból a kezem ügyébe kerül életem egyik legocsmányabb pulóvere. A tízes éveimben nagyon szerettem. Ozzy Osbourne van rajta felkavaróan ízléstelenül elmaszkírozva. Sokakat felkavartam akkor, amikor rendszeresem viseltem. Pont ezt élveztem benne. Múlt héten volt rajtam takarításkor. Már nem hordom túl gyakran. Játszósruha. Vállfára rakom, és felakasztom a szárítóra.
Talán nekem is el kéne indulnom azon a versenyen, jut eszembe.
