Gróf Batthyány Géza a híres nemesi család polgárdi birtokos ágából származott. Távoli rokonát, a mártír miniszterelnök leányát, Batthyány Emanuellát (a hétköznapokban: Emmát) vette nőül, akivel három fiút neveltek fel - a nagyapja nevét viselő Lajost, Bélát és az ifjabb Gézát. Az örökös főrendiházi tag a negyvenes évei végén járt 1884-ben, amikor élete tán legextravagánsabb vállalkozásába belevágott. Habár magára valamit is adó földbirtokos Pesten a Nemzeti Múzeum környékén vagy – újabban – a Sugárúton épített magának palotát, az ő választása a lényegében még csak papíron létező Nagykörútra esett.
Még házszám sem kapcsolódott a Teréz körúti telkekhez - amelyeket igen mérsékelt áron vásárolt a Közmunkatanácstól -, amikor felkérte a szárnyait bontogató Hauszmann Alajost, hogy az egyikre magánpalotát, a másikra pedig egy háromemeletes bérházat tervezzen. Két évvel később, még mindig egy hatalmas felvonulási terület kellős közepén, már ott virított a vadonatúj Teréz körút 7. és 9. (Ma: 11. és 13.) Az utóbbi, a kisded Strozzi-palota a maga két emeletével magasságát tekintve éppen besimul az Oktogonra néző, illetve a körúton álló két háromemeletes bérház közé. Nem lóg ki közülük, de a homlokzat tagolása, a kovácsoltvas díszek pont úgy különlegessé teszik, mint hogy nincsenek üzletek a földszintjén. És persze a csendje, a zárt kapuja is elütött a körút többi részétől.
Bár a későbbi méltatók között akadt, aki egyszerűen karikatúrának minősítette a Teréz körúti palazzót, az ifjú Justh Zsigmond 1888-ban az Ország-Világ hasábjain feltétlen elragadtatásának adott vele kapcsolatban hangot. Miközben végigjárta a márvánnyal, kovácsoltvassal, falfestésekkel dúsan díszített épületet, bepillantott a mindennemű műtárgyakkal roskadásig ékített enteriőrökbe, és élénk szavakkal lefestette olvasóinak a színeket, amelyeket a fekete-fehér fotók nem engedtek élvezni – jellemzően halványkék, olajzöld és fraise écrasée, azaz eper-piros -, nem mulasztotta el érzékeltetni, a művészetszerető gróf és a festészetet saját kezűleg is művelő ifjabb Géza mellett kinek az érdeme ez a kialakítás. A ház úrnőjéé, „a kinek ízlését, a kinek egyéniségét, a kinek művészetét fejezi ki e palota. Hiszen, egy bizonyos fokig mindenkit intérieur-je magyaráz meg.”
Batthyány Emma valóban különleges jellem lehetett. Azt követően, hogy 1891-ben előbb az életét önkezével kioltó Géza fiát, majd 1900-ban a férjét is eltemette, és kényszerűen asszisztált Béla fia nemzetközi botrányokba torkolló, rettenetes adósságokat gerjesztő kicsapongásaihoz, erősen túl a hatvanon a saját lábára állt. Évről évre megnyitotta a palotáját a Magyar Gazdasszonyok Országos Egylete közgyűlései előtt, hogy akkortól a bálteremben az elesetteknek szánt támogatásokról döntsenek. Ugyanilyen kedvvel vett részt – a negyvennyolcas hagyomány jegyében: Damjanich János özvegyével együtt – a jótékony bálok védnökségében is.
Batthyány Emma még akkor is a Teréz körúti palotában élt, amikor 1919 februárjában mint potenciális ellenforradalmárnál házkutatást tartottak nála a karhatalmisták. Pár héttel később aztán már nyoma sem volt ilyen jogállami finomkodásnak: Cserny József, a terrorista különítmény vezére egyszerűen lefoglalta a központi elhelyezkedésű épületet, kitárta a mindig zárt kaput, gépfegyvereket állított a sarkába, az utat pedig körúti padokkal rekesztette el. A pompás termeket bőrkabátos Lenin-fiúk lepték el, és Pesten hamarosan mindenki tudta, hogy aki szúrja a szemüket, azt elkapják, és megkínozzák a palota pincéjében.
A történelmi emlékezetre persze igencsak jellemző, hogy a Kommün bukása után már arra is mindenki másként emlékezett, hogyan festett a terrorlegények laktanyájának rémisztő május elsejei dekorációja. Volt, aki szerint „a kapubejárat felett nagy, kontárkéz festette kép: a meztelen munkásakrobata legyűri a tőke tűzokádó sárkányát”; más úgy idézte, a front közepén óriási Lenin szobor és két vörös kalapácsos ember volt, ez alá írták fekete (esetleg sárga?) betűkkel, hogy Lenin-fiúk.
Bárhogyan történt is, a Batthyányak többet nem lépték át a palota küszöbét. Batthyány Lajos, egykori fiumei kormányzó, majd Andrássy-párti politikus már az őszirózsás forradalom idején megpróbálta eladni az épületet, 1919 végén pedig ajánlatot kapott az angol kormánytól, hogy megveszik a házat és a békekötés után ott rendezik be a nagykövetségüket. Végül azonban a következő nyáron a Frankfurti Általános Biztosító Társaság lett a vásárló, mely hamarosan a mérsékelten ízléses „üvegbiztosítást tüntetés esetére is vállal” és „fosztogatás ellen is biztosít” jelszavakkal kezdte hirdetni szolgáltatásait. A nevezetes pincében amúgy már hónapok óta működött a gróf Somssich Tihamér nevével fémjelzett borkereskedés.
Bár a házkezelő már ekkor engedélyt kapott az emeletráépítésre és az udvar befedésére, a munkálatokat csak 1931-ben végezték el. Ekkor épült a régi istálló és a kocsiszín helyén egy kétemeletes hátsó traktus, és ekkor alakítottak ki egy rejtett plusz szintet a műemlék homlokzat felett. 1938 januárjára, amikor az egymást váltó biztosítók helyét a fasiszta olasz kormány iskolája és kulturális intézete foglalta el, valójában már egy funkcionális irodaházat takart a méltóságteljes palotahomlokzat. Ezt aztán szinte zökkenő nélkül foglalta el 1946-ban a Pénzügyminisztérium Szeszegyedárusági Igazgatósága, majd egymás után a Szeszértékesítő Nemzeti Vállalat, az IBUSZ, az Építésgazdasági és Szervezési Intézet – annak kebelén belül a magánépítkezéseket szervező, romantikus nevű ÉGSZI Invesztorg –, végül a Magyar Tudományos Akadémia néhány intézete.
A palotaenteriőr gyér maradványainak ezek aligha, legfeljebb egy különleges intézmény vette hasznát: az ország első „ünnepélyes házasságkötő terme”, amelyet 1953 karácsonyán nyitottak meg az akkor már Lenin körúti magasföldszinten. Márványburkolat, perzsaszőnyegek, kárpitozott bútorok és zenegép mellett a családi élet szépségeit ábrázoló freskók kerültek a terembe, amelynek célját – hogy „a dolgozók ünnepélyes külsőségek között köthessenek házasságot” – a tanúként ott megforduló Kodály Zoltán is jóváhagyta.
A terem népszerűsége leírhatatlan volt, egymás sarkát taposták az ifjú párok. A Nagy Imre-i nyitás még az egyik anyakönyvvezető nyilatkozatában is kitapintható volt: „Sok fiatal lány aziránt érdeklődik, lehet-e fehér menyasszonyi ruhában házasságot kötni. Persze hogy lehet.”