Egy népszerű és ellentmondást nem tűrő vezető, egy rendszerváltásban csalódott nép és egy krízis, ami a pusztító világjárvány formájában érkezett - mindössze ennyi kellett ahhoz, hogy a 2011-es Arab tavasz forradalmainak egyetlen sikertörténeteként elkönyvelt Tunézia hátat fordítson a demokráciának. Az észak-afrikai ország pártoktól független elnöke, Kais Saied július 25-én ragadta magához a hatalmat, amikor leváltotta a Hichem Mechichi vezette kormányt, 30 napra felfüggesztette a parlament működését és feloldotta a képviselők mentelmi jogát. A rendkívüli intézkedések hatálya kedden járt volna le, az államfő azonban határozatlan időre meghosszabbította azokat. Egyértelműen anti-demokratikus lépésekről van szó, ám a tunéziai politikai pártok és a civil szervezetek nem merik nevén nevezni a dolgot, ahogyan a Nyugat sem: az érintettek tapintatosan fogalmazva adnak hangot aggodalmaiknak és kérlelik Saiedot arra, hogy vázoljon fel egy menetrendet a demokráciához való visszatérésről. A nyugalmazott jogászprofesszornak azonban úgy tűnik, esze ágában sincs visszaadni a hatalmat, bár váltig állítja: ő nem diktatúrát épít.
“Saied a szigorú egyetemi professzorokhoz hasonlóan nem szereti, ha visszabeszélnek neki. Diktálni, utasítani szeret, hogy az emberek azt csinálják, amit ő akar. Egy kicsit stréber is. Van víziója arról, hogy milyen lenne az ideális alkotmány Tunéziában és ezt szeretné megírni, kizárólag ez érdekli. Teljesen irányítása alá vonta az országot, hogy ezt megtehesse” - magyarázta a Népszavának Tarek Megerisi, az Európai Külkapcsolati Tanács (ECFR) kutatóközpontjának vezető elemzője. A szakértő azonban arra hívta fel a figyelmet, hogy ambíció megvalósítása érdekében Saied kinyitotta Pandora szelencéjét, ami nemcsak a tunéziai törékeny demokráciájának okoz súlyos, talán végzetes sebeket, de még a gazdaságot és a stabilitást is vásárra viszi.
Tunézia súlyos pénzügyi válsággal néz szembe, év végéig legkevesebb 3 milliárd dollárt (nagyjából 890 millió forintra) kellene előteremteni, hogy elkerülje az államcsődöt, amely katasztrofális következményekkel járna. “Egy olyan országról van szó, ami szinte mindent importál, és ahol nagy állami cégek rengeteg embert alkalmaznak. Egy államcsőd nem egyszerűen problémát, hanem gazdasági apokalipszist jelentene, ugyanolyan helyzetet teremtene Tunéziában, mint ami Libanonban van, vagy, amit korábban Argentína és Venezuela is megtapasztalt.” - fogalmazott Megerisi. A politikai válság folytatódása azonban elkerülhetetlenné teheti ezt a forgatókönyvet: az államkötvények eladását lehetetlenné teszi Saied hatalmi játszmái aláásták az egyébként is alacsony befektetői bizalmat, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) mentőcsomagjáról folytatott tárgyalások pedig látszólag megfeneklettek.
Az államfő ugyan megpróbál a gazdag Öböl-menti államokhoz, Szaúd-Arábiához és az Egyesült Arab Emírségekhez közeledni, anyagi támogatások reményében, ám ezzel azt reszkírozza, hogy Tunéziát azoknak a regionális hatalmi harcoknak a színterévé változtatja, amelyek a szomszédos Líbiában polgárháborúhoz vezettek. Az iszlamizmust és a Muszlim Testvériséghez köthető politikai erőket támogató Törökország nem nézi jó szemmel az államfő közeledését az olajmonarchiákhoz, különösen amiatt, hogy Saeid a legnagyobb tunéziai párt, a mérsékelt-iszlamista Ennahdával szembeni fellépéssel próbál a szekuláris autokráciák kiépítését támogató szaúdi és emírségeki vezetők kedvében járni. Az ECFR vezető elemzője szerint a tunéziai államfő felelőtlen játszmájának regionális következményei lehetnek - akár a líbiai békefolyamat is áldozatul eshet azoknak.
Saeid azonban egyelőre különösebb zúgolódás nélkül teheti kockára Tunézia jövőjét, sőt, lépései egyelőre széleskörű támogatottságot élveznek - legalábbis előre. A Sigma Conseil augusztus első felében készített felmérése szerint a lakosság 94 százaléka támogatja az elnök július 25-i hatalomátvételét, bár hozzá kell tenni, hogy a jelenlegi közhangulatban kevesen merik kifejezni kételyeiket - ezért óvatoskodnak a pártok és a jogvédők is. “Saied nem feltétlenül személyének köszönheti támogatottságát, hanem annak, hogy szembeszállt azzal a politikai elittel, amit az emberek az összes problémáért felelősnek tartanak. Az elnök populista módon azt tette, amire a közvélemény a legjobban vágyott: látványosan fellépett a politikai stagnáció ellen” - fejtette ki Megerisi.
Hiába számított ugyanis Tunézia az Arab tavasz egyetlen sikertörténetének, valójában csak a többi kudarcos forradalomhoz képest volt annak tekinthető. Bár elindult a demokratikus fejlődés, de a rendszerváltás nem hozta el egycsapásra a jólétet és a közélet megtisztulását, mint amire az emberek számítottak. A gazdasági fellendülés sem jött el, mivel az egyik legfontosabb ágazat, a turizmus, a forradalom után bizonytalan helyzet, a terrortámadások, majd azóta a koronavírus-járvány miatt szinte mindig gyengélkedett.
Az elnök által élvezett "mézeshetek" azonban nem fognak örökké tartani. Tarek Megerisi lapunknak arról beszélt, hogy a tunéziaiak hamarosan rá fognak ébredni, hogy Saied ugyanannak a politikai elitnek a része, amely felelős az elmúlt évtizedben megtapasztalt stagnálásért és neki sincs terve arról, hogy hogyan lehetne a Tunéziát sújtó súlyos gazdasági és társadalmi kihívásokat megoldani. Nem kizárt azonban, hogy a felismerés fájdalmas lesz, mert már addigra a demokratikus intézményrendszer és a gazdaság már romokban fog heverni, az ország pedig külföldi hatalmak befolyásért folytatott küzdőtere lesz.
