Amikor debütje, az Utolsó szombat apropóján beszélgettünk (Vasárnapi hírek, 2018. július 27.), azt mesélte, hogy az ortodox zsidó közösség felől „barátságtalan” visszajelzéseket kapott a regény megjelenését követően. Történt-e változás azóta? Illetve most, a Zsidó temetés kapcsán mit gondol, milyen irányt vesz majd ez a viszony?
Akik akkor megharagudtak rám, noha nem olvasták a könyvet, csak hallomásból értesültek a tartalmáról, azoknak a jó része ma is haragot tart velem. Viszont a számomra legfontosabb véleménnyel bíró, vallásos és tiszta ember azt mondta, hogy ugyan nem helyesli, hogy ebbe az irányba próbálom megvalósítani magam, de semmi gond, ő nem haragszik rám. Én alapjában véve még mindig is az ortodox közösségben imádkoztam, de a „modern és haladó” zsinagógákban, ahol a kutyát se érdekli, hogy mivel ütöm el a szabadidőm.
A zsidóság ábrázolását tekintve a Zsidó temetés kötetlenebb az előzőnél, eltávolodóbb. Míg az első regény a haszidizmus világában játszódik, a mostani az egyszerű pesti hagyományőrző ortodoxiáéban. Ez a borotvált-kalapos ortodoxia viszont mára nyom nélkül eltűnt Pestről, ki külföldre távozott, ki meghalt. Az ő világukra, aminek részben a regény is emléket állít, csak a mai ötvenesek emlékezhetnek, a fiatalok már nem.
S ön, egészen fiatal korából, a regény idejéből, 1987-ből, amikor mindössze 15 éves volt, milyen emlékeket tud felidézni?
Némi párhuzamot mutatva a regénnyel, a szüleim éppen ekkor váltak el, és én Százhalombattáról felkerültem Pestre, megkezdve a gimnáziumi éveimet. Vidéki gyerekként halálosan örültem, hogy itt kapható hamburger, pufi zsömlében, salátalevéllel, csalamádéval. Bármennyit meg tudtam enni belőle. Megtanultam, hogy Kőbánya–Kispesten a harmadik metrókocsi második ajtajánál kell felszálljak, hogy a Kálvin téri mozgólépcsőhöz legközelebb tudjak leszállni. A Köki azokban az években amúgy sem volt valami barátságos hely, a skinheadek ott várták általában a kubai vendégmunkásokat. De nekem a város maga a csoda volt, tízalkalmas bérletet váltva rengeteget jártam moziba. A politikáról semmit nem tudtam, nem éreztem, hogy véget érne a rendszer, csak azt, hogy Pest virágzik, az egész egy hatalmas, szép és vidám kaland volt a számomra.
A korfestés kapcsán milyen árnyalatot irányzott elő magának?
Két dolgot mindenképp be akartam mutatni: az egyik, hogy a vidéki gyerek számára a nagyváros mindig is egy dzsungel marad. A másik, hogy ez a város ugyanakkor mennyire szabad levegőjű és élettel teli. A Budapest-élmény kétarcúságát: a vonzót és a veszélyest. Azt, ahogy ebben az izgalmas időszakban, amikor vadul felpörög a kapitalizmus a vállalkozásokkal, gmk-kkal, maszekokkal, az újonnan megjelenő peepshow-kkal, a Tollasbál és a Tutti-Frutti című szexmagazinokkal, nem sokkal később az első McDonald’sszal, ahogy ott vannak a Váci utcán a valutázók, a stricik és a kurvák, a láthatóan vidéki gyereket átvágó pincérek és az a labirintusszerű úthálózat, ami miatt állandóan a Deák teret vagy a Déli pályaudvart kell viszonyítási pontként használni, hogy el ne tévedjen az ember – ezt egyébként még ma is gyakran tapasztalom a vidékről a fővárosba ellátogató ismerősöknél.
Ehhez a korszakhoz tartozik Csernobil, és a regényben fontos szerephez jutó tengizi magyar építkezés is. Noha a médiában újra és újra felbukkant az ott nemegyszer halálos egészségkárosodást szenvedők kálváriája, még a 2000-es években is jelentős számban utaztak ki oda magyar munkavállalók dolgozni. Ön merről közelített Tengiz felé, hogy a regény világában megjelenítse?
A gyerekkorom arra az időszakra esett, amikor már el lehetett menni külföldre dolgozni, és minden gyerek kamionos akart lenni, hogy közvetlenül elérhető legyen számára az NSZK-ból behozott Fanta vagy a walkman, ami hatalmas kincsnek számított ekkor. A külföldi munkavállalás kapcsán a legmeghatározóbb emlékem az utcánkban lakó fiatal darus volt, aki Tengizben vállalt munkát, amellyel tengernyi pénzt keresett, ami nem hivalkodó módon, de mégis láthatóan jelentősen befolyásolta a családja életét. Hős volt a szememben, egyfelől azért, amiért el mert menni külföldre, másfelől pedig, mert mindezzel pénzt keresett! Innen jött a tengizi történet, a családunkból senki nem dolgozott ott. Az eltitkolt betegségek és a kezelések azonban már közvetlenül megélt élményekből táplálkoznak. A Dunamenti Hőerőmű és a Dunai Kőolajipari Vállalat környezetterhelése miatt az egész, Százhalombattán élő korosztályomhoz hasonlóan én is asztmás lettem, méghozzá fuldoklóan súlyosan. A kollektív bűntudat miatt a vállalatok mindezt úgy kompenzálták, hogy megfelelő gyógyszerek és kezelések híján külföldi szanatóriumokba fizették be a gyerekeket, mehettünk az NDK-ba és Lengyelországba, sócsepegtető kezelésekre, sóbarlangokba.
A szovjet–magyar barátságon alapuló évtizedes kazahsztáni munkavállalás mellett a történelem azért sok példát ad az oroszokkal való ellenérzések megfogalmazására, hogy csak a forradalmaink leverőivel, majd a gyarmatosítóinkkal szembeni attitűdökre utaljak. Újabban azonban ismét a közeledés tapasztalható, bár jobbára a nagypolitika szintjén. Hogy látja ön ezt a fura „hullámzást”?
Ebben a kérdésben nekem igencsak „terhelt” múltam van, mivel félig moszkvai családból jövök. A nagyapám 1919-ben Kun Béla oldalán volt, így került ki a család apai ága Oroszországba – ahol megismerkedett a nagymamámmal, az apám is moszkvai születésű –, onnan jöttek vissza újból. Ennek megfelelően a szocialista eszmerendszer más optikával volt kezelve a családunkban. Nálunk természetes volt, hogy Marx és Lenin kötetei ott sorakoznak a könyvespolcon, a nagymamám is oroszul mondta el, mit hozzak a boltból. Én ráadásul afféle burokban nőttem fel, az édesapám párttitkár volt, majd szociális ügyekkel foglalkozó vezető a kőolajipari vállalatnál, aminek következtében meglehetősen privilegizált helyzetben voltam, nem az „elnyomók” és a „menjenek ki az országból”-hangulatban éltem, mert nálunk nem így beszéltek erről otthon. Ezzel az attitűddel nyilvánvalóan kisebbségben vagyok. Az biztos, rajtam nem volt nyomás, hogy el kell ítélnem az oroszokat. Mert miért is ítélném el a nagyanyámat?
A család jelentős részével, akivel ma is tartjuk a kapcsolatot, és akik vagy New Yorkban, vagy Tel-Avivban élnek, ma is az orosz nyelv a lingua franca, és nekem sem jelentett gondot a kötelező orosznyelv-tanulás az iskolában.
Másfelől, kerülve az aktuálpolitizálást, egy úgynevezett kis „kompországnak” időről időre teljesen más viszonyulásokat kell kialakítani a nagyhatalmak között táncolva. Hogy a mostani kormányzat pontosan milyen érdekeket tekintve enged utat Paks II-nek, vagy hogy annak idején az adósságot miként bontották le és számolták el a KGST-országok, ezek nehéz kérdések, amire nincs valós rálátásom.
A komplexitás nem csak a családi kapcsolataira érvényes, de a Zsidó temetés című regényére is. A főszereplő szerencsejáték-, cigaretta- és gyógyszerfüggő, 18-19 éves fiút korábban abúzálták, egy anyátlan félárva, aki az apjával ambivalens viszonyban volt mind annak életében, mind a halála után. A szocializmus valósága, Tengiz, a zsidó vallásgyakorlás kérdéseinek ábrázolása mellett azonban az öreg hölgyek pénzért való boldogítása is szerepet kap, ahogy a besúgóvá szervezés jellegzetes korabeli metódusa is. Mindez az én olvasatomban az identitásformálódást állítja fókuszba.
Egy 18 éves gyerek nagyon könnyen bele tud csúszni a többségi társadalom számára elfogadhatatlan dolgokba, az ő fejében az idős hölgyeknek való szexuális szolgáltatás nyújtása nem valamiféle elítélendő dolog, hanem egyszerű és könnyű pénzkereseti lehetőség. Körülbelül a regény idejére datálódik az a mára már klasszikussá vált, városi Gerbeaud-legenda arról, hogy lehetett a cukrászdában felszedni az öregasszonyokat: lúdláb-kólát kellett kérni, vagy öt szem kockacukrot egymásra rakni – erről eltérnek a vélemények… Fiatal fiúk mászkáltak oda, hátha elviszik őket, de szerintem az egészből semmi sem igaz.
A temetés kérdése is izgalmas, amikor egyszerre van jelen a zsidó tradíció és a vallástalan kommunista szellem, s a kettő nem fér össze egymással.
E téren is van személyes tapasztalatom. Amikor a nagymamám meghalt, nem kevés töprengést okozott a családban, hogyan temessük el: zsidó szertartással azt, aki vallástalan volt, vagy polgári módon, de egyházi szertartás nélkül?
Mi lett végül?
A köztemetőben nyugszik, a nagyapám mellett, a temetésen nem volt pap. Nem új történet ez, hiszen Antigoné hasonló problémákkal küzd a görög drámában: az isteni vagy az emberi törvényeknek megfelelően temettesse el a halottját? A regénybeli fiú fejében mindez alaposan összekeveredik, egyszerre van jelen az ortodox vallásosság és az anyagi jóllét felé tendálás, a városra való rácsodálkozással együtt.
Mindennek tetejébe ott az őt felnevelő apa halála fölött érzett gyász.
Ez sincs híján életrajzi vonatkozásnak, az én anyám is a hiányával játszott csak szerepet az életemben, évtizedek teltek el anélkül, hogy beszéltünk volna és az apámmal sem teljesen felhőtlen a viszonyom. Azt hiszem, a terápiás jelleggel használt szövegírás – a hozzám hasonló gondokkal küszködő regényalakkal – megkönnyíti, hogy rálássak a saját életemre is.
+1 kérdés:
Az apa az egykor hatalmas sikerű Henri Charrière-regényt, a Pillangót olvassa, ahogy a fiú is, van ennek különleges jelentése?
Annak idején szinte minden család polcán megtalálható volt ez a könyv, nekünk ráadásul – ahogy a regényemben is – két példányban is, egy ép borítójú és egy leszakadt hátlapú. Nagyon bírtam, többször elolvastam, ahogy a Monte Cristo grófját is – mindkettő szabadulásregény! Azt hiszem, szomorú kamaszként ezeknek a könyveknek az olvasásával próbáltam meg a saját életemből kiszabadulni.
