Körbeérő igazság - Szűcs Péterrel az égig érő fákról

Az épp csak csordogáló sárréti termálvízforrástól az áradó Gangeszig jutunk el Szűcs Péter családregényével, a Dharmával. Az örök körforgásról és a megúszhatatlan igazságról beszélgettünk a szerzővel, aki a divatmagazinok világától Hamvas Béla házáig háromszor is megkerülte a Földet.

Egymásba érnek a kávézók a budai sétálóutcán, amely mellett Péter lakik, ő mégis azt ajánlja, menjünk fel hozzá beszélgetni. Pedig nem számított vendégre, nem állnak glédában a cuccai, épp csak megérkezett valahonnan és a beszélgetés után vonatra száll. Könyvekkel és emlékekkel zsúfolt kis lakásába bármikor bárki beeshet, azt mondja, hiába jött a glossy, a divatmagazinok világából, szereti a púdernélküliséget. Körben a falon a nála megszállt világutazók üzenetei és fotók, amelyeket ő készített a Föld legizgalmasabb pontjain. Az ablak mellett pindurka asztal, itt ért össze minden, itt született a Dharma.

Nem csak a könyv borítóját színesíti virág, de a regény jelenetei is tele vannak finoman elszórt szirmokkal – nyilván nem pusztán díszítő szándékkal.

Mióta az eszemet tudom, botanikusnak és írónak készültem, virágok és történetek kísérték az életemet. Az eredeti szakmám kertész, Gyulán végeztem el a kertészeti technikumot, onnan mentem az ELTE magyar szakára. Az egyetem alatt rádióztam, volt egy műsor, amelyben először hoztam össze mindazt, ami érdekelt: a Csodatölcsérben – amely egyszerre volt a műsorhallgatás és a virág szimbóluma – kultúrtörténeti, irodalmi, botanikai érdekességekkel foglalkoztam. A következő években hiába merültem el a divatmagazinok világában, a növények szeretete megmaradt, és nem csak azért, mert szerintem nem létezik szebb kiegészítő, mint a virág. A kertészkedés meditatív tevékenység, a földdel érintkezni, a szüleim kertjét ápolni Berettyóújfaluban számomra mindig éltető volt. És a virág az örök körforgás gyönyörű szimbóluma: könnyen használható és könnyen értelmezhető – mindenkiben ugyanazt az ősi tudást kapcsolja be.

„Ökölbe szorított kézzel születünk, de széttárt ujjakkal távozunk” – mondja a Gangesz partján a Dharma egyik szereplője. „Mintha csak néhány évtizedünk lenne arra, hogy tenyerünk, a kiteljesedő élet jelképeként, akár egy virág, kinyílhasson” – teszi hozzá a másik. Az élet így megjelenített körforgásában ott van az „elnyílás” – változott a halálhoz való viszonya az utazások nyomán?

A nyugati emberben nagyon erősen dolgozik a haláltól való félelem. Egyedül utazni, ami szinte létforma lett a számomra, eleve egyfajta szembenézést jelent a félelmeiddel. A természettel még együtt élő, a világ körforgását jobban megélő kultúrák, népek pedig segítenek megérteni, elfogadni az élet mindenki számára érvényes rendjét. A legelső ilyen élményem még egyetemista koromban ért: Csángóföldön voltam nyelvjárást gyűjteni. Az ott élő moldvai magyarok még a nyelvújítás előtti magyart beszélik és a jó pár száz évvel ezelőtti parasztok életét élik. Egy riportalanyomat megkérdeztem, hogy itthon van-e a férje. Azt válaszolta: „hát ki van menve a temetőbe”. Kérdeztem, mikor jön vissza. „Hogy jönne vissza? Meghótt.” Elkezdtünk beszélgetni a halálról, elmesélte, hogy milyen gyönyörű volt a férje a lepedőn kiterítve. Ekkor kezdtem megérteni azt, hogy akik a természet közelében léteznek, ahogy a születésre, úgy a halálra is természetesebben tekintenek, és sokkal inkább a pillanatban élnek.

Mint az utazási beszámolóiban kedvencként emlegetett dél-amerikai népek. „Van még egy olyan ország ezen a világon, amelyiknek a lakói kitárt karokkal köszöntik a reggeli fényt?”, és ahol megtapsolják a lemenő napot – írja a brazilokról az egyik szereplője kapcsán. Mi vonzza ennyire hozzájuk?

Az utazásaim egyik izgalmas és visszatérő eleme a dél-amerikai emberek életszeretetének megfejtése. Nem egyféle választ kapok. Jártam Márquez nyomában Bogotában és Cartagenában, ahol a Szerelem a kolera idején játszódik, megkérdeztem az ottani emberektől, hogy mi az oka ennek az intenzív létezésnek, volt, aki azt mondta, hogy egy időben olyan veszélyes ország volt, hogy megtanulták: senki nem tudja, mennyi adatott neki, ezért a rendelkezésre álló időt szeretnék a maga teljességében megélni. Amikor a dzsungelben teljesen elzárt közösségeket látogattam meg, ott a sámán arról beszélt, hogy a hódítók, majd a kokaintermesztők sem tudták őket elpusztítani, mert igazi közösségként élnek, számukra ez a kulcsa a létezésnek. A brazilok pedig a hatalmas szegénységben megtanultak minden apró dolognak örülni. Nekünk, nyugati embereknek is nagy szükségünk van ezekre a tudásokra, és annak elfogadására, amit az ősi bölcsességek tanítanak: a fák nem nőnek az égig. Fel kell tudnunk dolgozni, hogy nem lehet a végtelenségig kizsarolni a fejlődést. Mert az élet, a föld természetes működési rendje a körforgás.

Nemcsak a déli vagy a keleti ember bölcsességei jelennek meg a Dharmában, hanem a bihari parasztembereké is. Akárhány ezer kilométer van az indiai és biharnagybajomi szereplők között, mégis, mintha kisebb lenne ez a távolság, mint a magyar főváros és a magyar falu között.

Mindannyian ugyanúgy emberek vagyunk – vannak, akik ezt egyszerű képekkel „szemléltetni” is tudják. Az indiai hősöm azt mondja a Gangesz partján, hogy ha árad a folyó, akkor mindegy, melyik kasztba tartozol, ugyanott fognak elégetni. A magyar parasztasszony meg azt: ugyanolyan picsából pottyantunk ki. Ugyanonnan jövünk és ugyanoda tartunk, sőt, közben is nagyjából ugyanarra vágyunk: szerelemre, biztonságra. Számomra a legfontosabb mondanivaló újságíróként és íróként mindig egy: mindannyian egyformák, egyek vagyunk. Ha másokat bántasz, benned rendben nem lévő dolgot próbálsz rendbe tenni a fejlettségi szintednek megfelelően. Magadat bántod.

Ugyanígy gondolkodott egy évtizeddel ezelőtt is, amikor még sokak által irigyelt karrierje, élete volt Budapesten: divatmagazinok főszerkesztőjeként a legmenőbb körökben mozgott?

Nemrég találtam egy velem készült interjút, amit büszkén osztottam meg, mert az derül ki belőle: a lényeg nem változik, csak a körülmények. Öt évvel ezelőtt közös megegyezéssel távoztam az InStyle főszerkesztői székéből. Izgalmas feladat volt, sok pénzt kerestem, de nem tett boldoggá. Mert, ahogy mondtam, az én életem púdermentes. A divat világa viszont a legtöbbször nem az. Mélyen megismertem azt a világot, amellyel az egyik főszereplőm is telítődik, amelyben minden a mutatásról szól. Az ürességet viszont nem lehet sokáig külsőségekkel elfedni.

Az öltözködésnek fontos szerepe van – információkat közöl az emberről a világ minden táján. Él Peruban, a Titicaca-tónál egy paraszti közösség, amelyben a férfiak státuszáról – hogy agglegények, házasok vagy özvegyek – a sapkájuk állása árulkodik, Iránban pedig a zoroasztriánus vallás követőinek a mi csikósainkhoz hasonló nadrágján a csíkok árulkodnak ugyanerről. Rendkívül fontos üzenete van az öltözködésnek, ha az igazságot mondja. Amikor az ember azért aggat magára valamit, mint Tamás karaktere a regényben, hogy a státusza igazolása mellett a saját létezését validálja, elkezd kiüresedni, elkezd benne megszűnni valami, ami fontosabb mindennél.

A Dharma másik fő üzenete, amely magában a kifejezésben is benne van, az lenne, hogy az igazság nem úszható meg?

Igen! Van egy keleti mondás: a nap és az igazság, mindig előbújik – ez nem Insta-bölcsesség, hanem egy több évezredes tudás. Szeretem, kutatom és használom a népdalok, a mitológiák, a szólások egyszerű bölcsességét, köztük a biharnagybajomi nagyszüleimtől hallott, csak szóban terjedő gondolatokat. És a népmesék motívumait, amely bekapcsolja a közös tudást. A legkisebb fiú elindul, megmássza a fákat, átkel a nagy vizeken és kiszabadítja a királylányt – ez akkor is átélhető, ha az ’50-es évek Magyarországáról indul el a fiú és brazil doktornő a királylány. Olyan regényt akartam írni, amelyet könnyű olvasni, de a tudatalattira és a lélekre egyaránt hat, amely gyógyít és amelyben ki-ki felfedezi azt a réteget, amely számára hordoz valami fontosat.

És mit jelent az ön számára ez a regény?

Ahogy a legtöbb elsőkönyves szerzőnek: az íróvá válásról szól. Legalább 15 éve gyűjtöm a történeteket, a mondatokat, egy időben beírtam a telefonomba ezeket, aztán egyszer törlődtek a jegyzeteim, akkor rájöttem, hogy másképpen kell elmentenem őket. Amikor írtam a könyvet, magamból húztam elő az emlékeket, akár komplett beszélgetéseket – ösztönösen bukkantak felszínre, de nagyon is tudatosan szerkesztettem össze őket a családi legendárium darabjaival, a fantáziám szülte elemekkel és a már említett ősi motívumokkal.

A regény keletkezéstörténete is tele van szimbolikával: közvetlenül a járvány előtt Mexikóban jártam. Akkor még nem tudhattam, hogy hamarosan lezárják az egész világot, én itthon ragadok és minden adott lesz ahhoz, hogy megírjam azt, ami másfél évtizede formálódik bennem. Az izzasztókunyhóban a sámán megkérdezte, hogy mire kérek áldást, és én azt mondtam neki: arra, hogy végre megírjam a könyvemet. Azt a könyvet, amely nagyrészt itt, ennél a pici asztalnál született, de amelyet abban a kőhegyi házban fejeztem be, amelyben Hamvas Béla élt és alkotott, ahol a Karnevált írta. Az utolsó két hétben abban a házban fantasztikus könyvek, történetek kerültek elém, összecsengtek a képek, a szimbólumok. Minden a helyére került.