ők sohasem
vízért megyek a temetőbe a kúthoz, tombol a kánikula. egy-
két darázs odarepül, különben kihalt a sírkert. orr mihályné
felnéz az egyik évszám alól, miért pancsolok annyit. nincs
bekötve a víz ott, ahova ezt viszem, ne tessék haragudni.
az udvarba lépek, kanna és vödör egyensúlyozza léptem
a gyomok között. ott virít egy kilencvenes évekbeli ülő-
garnitúra sarok, hellyel kínál patkányt és rovarokat.
csend van. a mulatozó szomszéd bérlőt alkohol megvonás
miatt vitte el tegnap a mentő. a beomlott falnak két rozsdás
bicikli hányavetin odadöntve, mintha egy organikus múzeum-
ban járnék, ahol a tárgyak, idő és növényzet embertelenül
fonódnak össze. élik az életüket, sohasem kapnak sztrókot.
egymás teremtése
ömlés, valahol kilyukadt egy perc, átfolyik minden
a réseken, tótágast állsz, én csehül, tanulok meg-
némulni. valaki színre lép a bánkból, kocsma ez,
mennyei söntés, biberach tölt, holdat, cserben
hagyott bőr vagyok, amikor elmész, ismételgetem
call me, ishmael. estém, akár a boszorkányperek,
csak egyféleképpen alakulnak, ágyam a máglya.
elveszítettem magamat – te megtaláltál, és azt
mondod, jó.
szerelmi költészet
te és a vers összefonódtok. helyettem száll le a líra
a buszról, nézem, mennyire jól mutattok. öleled a verset,
nyitod a zárat, tetszik neked a fiús arca, fel is bontasz egy
pezsgőt rögtön, a konyhában, ahol összefőzted a létigéket.
ebéd után sétálni mentek, hogy a vers is lássa, merre élsz.
többes szám, birtoklás, ragok, batthyány-mauzóleum, curry.
igen, boldogok vagytok együtt, segítesz a mondatoknak, és
ők nem inognak meg, hűségesek hozzád, mint a kereteid.
szeretsz? kérdi a vers, és a buszon állva egy
csokorba bámul, amit a költő szorongat.
