Három személyes történet a vészkorszakról

Három holokauszt túlélő személyes történetét kíséri végig a Tomi háborúja című film, amely azzal a céllal készült, hogy minél több fiatal megismerje a történelem e sötét időszakát.

„Nem tudtam, hogy miért történik ez, hiszen semmi rosszat nem csináltam. Nem értettem semmit semmiből, csak nagyon féltem, és azt kérdeztem, hogy mi lesz velünk, és hogy hol van az anyukám.” A holokauszt túlélő Solti Erzsébet így beszélt arról, mit jelentett számára gyereknek lenni a vészkorszakban. Ő, Nádudvari Zoltán és Kárpáti György a Nagy Endre által rendezett Tomi háborúja című filmben emlékeznek vissza, hogyan élték túl a borzalmakat, mit értettek meg gyerekként az emberiség történetének egyik legtragikusabb eseményéből. A napokban bemutatott, negyvenötperces film egy rendhagyó történelemóra sorozat nyomán született, amelyet Ujvári-Kövér Mónika Erzsébetváros alpolgármestere és Oláh Lajos, a kerület parlamenti képviselője kezdeményezett. A programban résztvevő túlélők iskolásokkal beszélgettek, s az ő kérdéseikre válaszolva idézték fel a háborút, az üldöztetést. Ennek folytatásaként készült aztán a hiánypótló film, melyet minden Erzsébet- és Terézvárosi iskolába eljuttatnak, s civil szervezetek rendezvényein vetítenek majd, annak érdekében, hogy a múlt soha ne merüljön feledésbe, és ne ismétlődhessen meg a történelem egyik legsötétebb fejezete.

„Eléggé keveset fogtam föl, mint gyerek. Hírközlés, televízió, nem beszélve a számítógépekről és az okostelefonokról, nem volt. Ma a fiatalság sokkal jobban tájékoztatva van. Akkor nem voltunk. Vigyáztak is a megszálló németek, és az őket kiszolgáló nyilasok, a magyar hadsereg, hogy ne nagyon tudjuk meg a pontos igazságot. Így éltük át ezeket” – Kárpáti György így emlékszik vissza a gyerekkorra, hasonlóan Nádudvari Zoltánhoz: „susmogtak a felnőttek, de a gyerekeket megpróbálták kímélni. Fel se fogtuk volna, mi az, hogy német megszállás, mi az, hogy transzport.” A filmben szereplők ugyan nem ismerték egymást gyerekként, történeteik számos ponton összehangzanak, így Solti Erzsébet és Nádudvari Zoltán is egyaránt felidézik, miként vezették ki hóban, fagyban a gyerekeket karácsony környékén a Duna partra, és állították sorba őket lövésre várva. Menekülésük pusztán a véletlen műve volt.

A túlélők beszámolói mellett A Rózsa énekei című játékfilm – melynek gyermek szereplőjét hívják Tominak, s rá utalhat jelen film címe is – egyes jelenetei is megjelennek a filmben, s Frölich Róbert főrabbi beszél a sárga csillag szimbolikájáról, a törvények és a rendeletek fokozatos előretöréséről, a személyes vallomások jelentőségéről, miként arról is, mit jelenthetett egy néhány utcából álló területen, a gettóban élni, ahová hetvenezer embert zsúfoltak be, míg ma az egész hetedik kerületben élnek ötvenezren. Bármilyen számadatnál, ténynél vagy értelmezésnél súlyosabbak azonban Solti Erzsébet, Nádudvari Zoltán és Kárpáti György emlékei arról, miként fogadták, hogy szüleik sárga csillagot varrtak a kabátjukra, hogyan élték meg a bizonytalanságban töltött hónapokat, mit jelentett számukra családtagjaik elvesztése, és mit hozott az orosz felszabadítás. „Senkinek nem kívánom ezt a gyerekkort, amit egész életemben hordok magammal, és nem tudok kikecmeregni. Mindig azt kérdezem, hogy miért, mit vétettünk” – mondta Solti Erzsébet, s elmesélte, miként indult el öccsével Budapestről Kecskeméten tartózkodó édesanyjához az újra találkozás reményében. Szavai, miként a gyalog útnak induló gyerekek alakja sokáig hagy nyomot a nézőben, aki egyre csak ugyanazt kérdezi, miért történhetett ez.