Ami csodálatosan működött 2020-ban, idén totális csőd – az első napok tapasztalatai alapján a 78. Velencei Filmfesztivál elégedetlen szakmai panaszokkal indult. Az indulatok alapja az online jegyfoglalási rendszer, mely tavaly csodálatosan működött, mivel a pandémia kellős közepén a nemzetközi fesztivál körforgás nem nagyon tudott, vagy akart utazni. Ugyan most is van számos korlátozás – például nem fogadják el a „gyanús” keleti vakcinákat –, a mozitermek pedig csak ötven százalékos kihasználtsággal mennek. Talán ez utóbbi a legnagyobb probléma, hiszen idén tömegek érkeztek a fesztiválra, sőt, a turisták száma is meglehetősen magas és a minden bizonnyal túl sok kiadott akkreditáció az oka annak, hogy a kiemelt filmek vetítésére a jegyek öt-tíz perc alatt elfogynak. Éppen ezért a megjelenési ablak kezdetén – hetvenkét órával az előadás előtt – mindenki egyidőben kapja elő a mobilját, hogy foglaljon. Ez pedig mondjuk egy versenyfilm esetében több mint megalázó. A fesztivál második napján már a biztonsági embereket ráállították a mobilozókra, amint felvillan a világító képernyő piros lézerfénnyel figyelmeztetnek, az értetlenkedőket pedig kivezetik a teremből. Ez megoldotta a mozi élményt, a túl sok akkreditáció kontra túl kevés vetítés polémiáját nem.
A fesztivál nyitóműve, Pedro Almodóvar Madres paralelas (Párhuzamos anyák) című drámája a spanyol mester immár klasszikussá nemesedett stílusában készült, azaz ő a világon az egyetlen, aki szóban banálisnak tűnő, meghökkentő fordulatokat megengedő szappanoperát úgy tálal a vásznon, hogy annak művészi kvalitásai megkérdőjelezhetetlenek. Így tehát ebben a filmben minden megvan, amit csak el tudunk képzelni: kettő, egyszerre szülő anya, minden bizonnyal elkevert gyerekek, szerelmi háromszög (két nő, egy férfi, ahogy érdemes) és, hát nem lehet egy percig sem haragudni Almodóvarra, hiszen senki sem tud úgy illusztrálni egy fogantatással végző szeretkezést, hogy egy a huzat által szenvedélyen tépázó fehér függöny táncával illusztrálja. Az efféle finomságok miatt kapta meg már sokszor a direktor az isteni Pedro jelzőt. Ám, hogy legyen meglepetés is az alkotás kapcsán, a Párhuzamos anyák politikai töltetet is kapott. Az egyik anya, Janis (Penelope Cruz letisztult játéka most is sokat tesz hozzá a képlethez) nagyapa és egyéb rokonok sorsával kapcsolatosan számos lelki és egyéb sérelmet hordoz, melynek fő forrása, hogy a falangisták kivégezték őket és egy tömegsírba temették őket. Janis ezt szeretné állami támogatásból kihantolni, melyben segítségére van a nagyon hozzáértő Arturo (Israel Elejalde). Önmaguk esztétikájában a történelmi múltat megidéző képsorok is erőteljesek, például, amikor a spanyol fasiszta múlt elhallgatását lehetetlenné tenni akaró dráma nagyon nehezen hozható össze a már említett szappanoperával, még akkor is, ha a szereplők érzelmi és szexuális szinten „összegabalyodnak”. Summa summarum, még Almodóvar sem tud ennyi mindent közös nevezőre hozni, így végül az az érzése az embernek, hogy két fél filmet látott, melyek nem nagyon illenek össze.
Az olasz szervezés sajátosságai közé tartozik, hogy a Jane Campion rendezte The Power of the Dog - A kutya karami közt című versenyfilmjére öt perccel a hivatalos kezdés előtt kezdték beengedni az nézőket, ám pontosan kezdtek, így már tizennyolc perce pergett a mű, amikor az utolsó jegyes elfoglalta az ülőhelyét. Ez nem kicsit zavarta a ráhangolódást a műre, mely amúgy is egy sajátos atmoszferikusággal rendelkező gyöngyszem. Lassú lefolyású drámát képzeljünk magunk elé, melynek irodalmi alapjait Thomas Savage azonos című western regénye szolgáltatta. A mű 1925-ben a montanai Burbank testvérek farmján játszódik. Az egyetemen kitaníttatott George (Jesse Plemons) feleségül veszi a megözvegyült Rose-t (Kirsten Dunst), akinek ficsúr, ám hiperintelligens fiát, Petert ( Kodi Smit-McPhee) nem kedveli George testvére, a farmer Phil (Benedict Cumberbath), aki kellőképpen a „munka embere”. Mondhatnánk röviden, hogy ekkoriban nehéz volt az élet, az emberek bármiféle érdekből házasodtak és, a Canpion által felvázolt család sehogysem működőképes, mindenki szenved valamitől. Az irodalmi alapanyag kegyetlen részleteséggel belemegy az összes karakter apró rezdüléseibe, a mozgóképes feldolgozás a képi világra sokkal többet áldoz, mely elfogadható. Dramaturgiai téren a legnagyobb teret Philp kapja, ő a probléma forrása és közhely Benedict Cumberbatch-ről azt írni, hogy zseniális, mert legtöbbször az. De most megüti a hátborzongató szintet is. Amikor az ember Thoma Savage regényét olvasta, majdnem kiejtette a kezéből a könyvet, olyan sokkaló fordulattal zárta le azt. Ez az, ami Campionnak nem jött össze. Sőt, a lezárás kiábrándítóan összecsapott lett, mintha csak valaki azt mondta volna neki, hogy „elfogyott a pénz, azonnal hagyja abba a munkát”. De ennek ellenére A kutya karmai között ott lesz a filmtörténet legfontosabb westernjei között.
