Bár versenyen kívül mutatták be a kanadai Denis Villeneuve, a blackbusterek rajongói által az év filmjeként várt Dűne adaptációt, nem lehet egyértelmű sikerről, igaz, bukásról sem beszélni. Mindkettő mellé lehetséges érveket állítani, hiszen elmondható, hogy a Lidón megrendezett gálán több mint hét percig tapsoltak a gálavetítés végén – de az efféle kvantitatív elveken alapuló sikermércét csak a hírügynökségek szeretik alkalmazni. Ha a nemzetközi kritikákat tekintjük, akkor ott elég nagy a „szórás”, hiszen az IndieWire hatalmas csalódásról és egy ego problémákkal küszködő rendezőről beszél, míg mondjuk az Empire a szórakoztató sci-fi blockbusterek tökéletesre csiszolt darabjáról. A helyzet abszurditása, hogy mindkét itéletnek megvan a maga létjogosultsága. Frank Herbert regénye popkulturális és irodalmi téren is kanonikus alkotás. Az 1965-ben megjelent science-fantasy regény ereje annak komplexitásában rejlik, hogy olyan jövőt vetít, mely már az űrkorszakban jár, ám feudális körülmények határozzák meg a politikát – ezt a világot és annak hatalmi rendszerét Impériumnak hívja Herbert.
Készült a mindent bevezető első regényből 1984-ben egy mozifilm David Lynch rendezésében, mely sok mindent elért, ám legalább ugyanennyi szempontól kritizálható is volt, lévén túl hosszú volt benne az expozíció és a regény második fele „össze lett csapva”. Villeneuve nem titkolja, hogy ő nem is próbálkozik ezzel, lazán kiírja a film elején, hogy ez egy első rész és az első Dűne regény cselekményének a feléig jut el 153 perc alatt. Ez lehetne jó hír, de a plusz játékidő nem a regény részleteinek ábrázolására megy el. Aki nincs tisztában az irodalmi alapokkal, nem tudja mi az a Landsraad – nemesek tanácsa, mi felett is uralkodik a császár, mi az Űrliga, illetve a Bene Gesserit rend. Miközben, ezek a filmben jelen vannak, de mondhatni evidenciaként, azaz aki nincs tisztában a hátérrel, inkább csak nézni fog, mintsem látni. Megdöbbentő tény, hogy az új verzióban csaknem kétszer annyi játékideje volt Villenevuve-nek, mint annak idején Lynchnek, de végig megmaradt bennem az a bizonyos érzés, hogy most kevesebbet látok. Villeneuve ugyanis elhagyta a belső monológokat, a dialógusok sokkal inkább patetikusak, mintsem a háttérre és a karakterekre koncentrálóak. Így fordulhat elő, hogy a rekordmennyiségű szerződtetett sztár, nagyrészt statisztaként van jelen a vásznon. Például még olyan jelentős ősgonosz, mint a Harkonnen bárót alakító Stellan Skarsgard is bántóan keveset van jelen és olyan dialógusok jutottak neki, mint a klasszikus „ölj meg mindenkit”.
Kérdés tehát, akkor mi van a filmben? Röviden: látvány. Amikor a vásznon hosszú percekig élvezhetjük, hogy a sivatagi repülő hogyan indul be, miképpen csapdossa a szárnyait, hogyan zajlanak a nagy csapatszállító anyahajók a le és felszállásai, miközben dübörög Hanz Zimmer zenéje. Pozőrködés - mondanám röviden. Nem, nem állítom, hogy rossz film a 2021-es Dűne, teljesen konvencionális nagyköltségvetésű amerikai blockbuster, amelyben semmiféle gondolat nincs a szórakoztatás célján túl. Denis Villeneuve-től pedig ideákat vár a komoly filmrajongó és nem az év blöffjét. Elméletem: a Dűne költségvetése olyam méretű, hogy a rendezőket ilyenkor már nem engedik túlságosan egyénieskedni.
E téren nem volt hiány a chilei Pablo Larraín Spencere kapcsán, amely egy mesteri pszichológiai thrillerbe csomagolt pszichológiai dráma Diana hercegnő életéből kiindulva. Larraín stílusához híven igencsak megkomponált filmet alkotott, amely a királyi család mindennapi életének lélekpusztító hatásait mutatja be, illetve azt, hogy a megalkuvásokra és a betagozódásra nem képes Dianának mentálisan milyen szenvedéseket kellett túlélnie. Ennek a műnek, amely Diana és Charles utolsó „közös” karácsonyát mutatja be, tökéletes a koreográfiája, a pszichológiája, a vizualitása és Kristen Stewart személyében a főszereplője – így az eddig legjobb Diana feldolgozás lett a filmtörténetben.
