Talán tíz emberből kilenc Belmondo neve hallatán egyből rávágja: a francia filmsztár, aki minden veszélyes kunsztot kaszkadőr nélkül csinált. Legyen az háztető, ablakpárkány, helikopter, repülőgép – vagy épp egy hatvan kilométer/órás sebességgel haladó metrószerelvény, amelynek tetején imbolyogva eredt (újból) a félszemű gyilkos nyomába. Henri Verneuil akciókrimije, a Félelem a város felett forgatása idején, a hetvenes évek közepén Belmondo már igazi sztár volt – és nem csak a hazájában –, utóbbi nyaktörő mutatványát a párizsiak ötezres tömege követte figyelemmel, majd hálálta meg vastapssal és üdvrivalgással: „Bravo Bébel!”. Belmondo a filmkamera előtt ötvenkét éves koráig ugrott bele életveszélyes feladatokba – igaz, hatvannégy évesen elvállalt még egy ejtőernyős tandemugrást a Mars-mezőre, de azt nem a mozi kedvéért, hanem egy más jeles francia évforduló tiszteletére tette.
Belmondo sármos volt, de nem volt az a tipikus szépfiú, talán tíz emberből nyolc a neve hallatán – a bokszoló orrára gondolva – megjegyezné: fiatalon ökölvívó volt. Kilenc amatőr meccsen négy győzelmet és egy döntetlent ért el. Futballkapusként ennél többször állt a pályán – 1970-ben sok focidrukker mellett társalapítója volt a Paris Saint-Germain futballklubnak –, és lelkesen kerékpározott. Ám – ellentétben a nagy színész kortársával, a nehéz sorsú Alain Delonnal – a művészet közeléből érkezett a színház és a film világába: apja, Paul Belmondo szobrász volt, anyja, Madeleine Reinaud-Richard festőművész, Párizs jómódú elővárosában, Neuilly-sur-Seine-ben született 1933. április 9-én, tizenhét évesen már vándorszínész-társulattal járta az országot, a színészi diploma után pedig alighanem gyermekkori álma, a Comedie-Francaise színpadán kötött volna ki, ha nem mutatja fel a középső ujját a Conservatoire vizsgabizottságának. Talán ezért esett meg, hogy 1956-ban a jó sorsa a francia új hullám rendezőinek a világába sodorta – elsőként Jean Luc Godard-ral filmezett. És aztán Godard volt az, akinek a bűnügyi történetbe bújtatott tragédiája, az 1959-es Kifulladásig – az egyetemes filmtörténet mérföldköve –meghozta a nemzetközi hírnevet: a Belmondo által megformált Michel – autótolvaj és lelkiismeretlen gyilkos – egy ideig a lázadó ifjúság példaképe is volt. Persze nem a tettei miatt – Belmondo érett színészként mutatta meg a lélekábrázolás mesterfogásait. Godard 1965-ös Bolond Pierrot-ja aztán rátett minderre egy lapáttal.
Nyolcvannyolc év, nyolcvannyolc film – Belmondo a filmes műfajok széles palettáját bejátszhatta, s hogy ezeknek a filmeknek a többségére szívesen emlékezünk, köszönhető nagyban Belmondo széles színészi skálájának. Carné, Chabrol, De Sica, Melville, Truffaut,Varda neve jelzi a magas művészetet a pályáján, de már az 1960-as évektől szívesen vállat főszerepet szórakoztató filmekben, olyan komédiákban például, mint a Cartouche, vagy A riói kaland. Egy asszony meg a lánya, Két nap az élet, Borsalino, Zsaru vagy csirkefogó, Szabadlábon Velencében, a Magyarországon legnépszerűbb filmje, A profi – sorolhatnánk még. És persze A nyomorultak XX. századi, antifasiszta adaptációja, Claude Lelouch-nak köszönhetően a kilencvenes évek közepén újra megmutatta komolyabb arcát. Volt vagány, gyilkos, zsaru, szívrabló – és még sok minden.
2001-ben agyvérzésen esett át, fél évig nem tudott beszélni, de felépülése után még fellépett a színpadon, utoljára 2008-ban egy De Sica remake-ben, az Egy ember és kutyájában állt a kamera elé. A franciák azonban akkor sem felejtették el. Egy párizsi újság, a Le journal du dimanche 1988 óta minden évben egy kiadványban mutatja be be, ki az az ötven francia közéleti személyiség, akit az olvasói szeretnek. A listán korábban olyan emberek szerepeltek többek között, mint Pierre abbé, a szegények plébánosa, vagy Cousteau kapitány. Egyetlen egy ember akad, aki a kezdetektől a legutóbbi időkig ott volt, ott van a kedvencek mezőnyében: Jean-Paul Belmondo. Bébel örök.
