Narancs lufi

Washingtonban 2004 őszén terjedt egy autómatrica. Edvard Munch festménye, A sikoly volt rajta és csak annyi felirat: Nem lehet, hogy újra! Mindenki tudta, hogy miről szól, az Egyesült Államok éppen akkor választotta meg másodjára is George W. Bush-t, akinek barátságos, hétköznapi személyére manapság liberális oldalon is illik keserédes nosztalgiával tekinteni, de ez nem volt mindig így. Soros Györgyöt például Bush stílusa a 30-as években Európában hallottakra (azaz a nácizmusra) emlékeztette, bár ezt a kijelentését már alighanem megbánta. Hol vannak már azok a szép idők...

A Republikánus Párt vezetői 2016-ban végzetesen alábecsülték Donald Trumpot. Kinevették, amikor beszállt az előválasztásba, a mosoly azonban gyorsan az arcukra fagyott, amint sorra buktak ki mellőle a nagy esélyesek, például Bush öccse, Jeb, vagy Marco Rubio floridai és Ted Cruz texasi szenátor. Azon lehet vitatkozni, hogy azóta Trump formálta-e a maga képére a pártot, vagy az egykori New York-i liberális idomult a változásoktól rettegő, déli és vidéki, fehér, iskolázatlan jobboldali szavazókhoz, az eredmény mindenesetre az, hogy a kettő mára egy és ugyanaz. A republikánus vezetők nem áltathatják magukat, ha Trump elindul, akkor 2024-ben ő lesz a párt elnökjelöltje. És ki fog kapni.

Igaz, hogy soha még annyian, 74 millióan nem szavaztak vesztes elnökjelöltre, mint tavaly őrá, de az is, hogy A sikoly érzetétől áthatva ellene meg még hétmillióval többen. Intellektuális értelemben Trump nem vezető, hanem egy narancssárga lufi. Nincs egy önálló gondolata, elvégre a rasszizmus, a nacionalizmus vagy a populizmus aligha tekinthető az ő találmányának. Követi a vélt korszellemet, mondja, amit saját sérelmeikben fürdő szavazói hallani akarnak. Már most is sercegő, akadozó lemez, és 2024-ben, 78 évesen sem fog szebben szólni.