Muszáj messziről kezdeni. Talán onnan, hogy a magyar – európai összehasonlításban – egy szélsőségesen individualista nemzet, amelynek kooperációképtelenségére a politika még rá is játszik. Részben a hatalomtól független közösségek tudatos szétverésével (lásd a civilek elleni, orosz mintájú polgárháborút), részben az említett individualizmust szorgosan újratermelő, az együttműködésre nevelést a programjából tantervről tantervre szisztematikusan kihagyó oktatási rendszer fenntartásával.
Egymással együtt dolgozni, közös nevezőt keresni, kompromisszumokat kötni, a közjóért az egyéni érdekek egy részéről lemondani képtelen magyarokat gyárt a rezsim (mindegyik), és ennek az önsorsrontó, nemzetromboló következetességnek az eredménye képeződik le a társadalmi létezés minden területén, a közúti közlekedéstől a pártpolitikáig. Ezért van az, hogy nálunk a progresszív koalíciós kormányzásnak semmiféle hagyománya nincs; hogy az 1990 óta megkötött pártközi megállapodások a végkimenetelt tekintve nem szóltak másról, mint a koalícióba kényszerülő partnerek leszalámizásáról és élve felzabálásáról. És ezért van az is, hogy az elmúlt három évtizedben a parlamenti nagyszínpadra kilépő összes párt szétszakadt, és hogy egyiket sem sikerült olyan kicsire szeletelni, hogy ne maradjon benne még legalább két, egymással szemben álló frakció.
Szétszakadt – bizony – a Fidesz is, ugyanezen okokból (Ungár Kláráék távozására tessék gondolni), és csak azért nem szakad tovább, mert azóta egyrészt egy nagyon szűk, leginkább egyszemélyes kör monopolizálta benne a döntéshozatalt, másrészt a további szereplőket az európai közpolitikai kultúrától nagyon távol eső eszközökkel, a zsarolás és a zsákmányosztás mesteri kombinációjával kényszerítik rá, hogy mindig egyszerre lépjenek. Mindenkiről van egy akta, és nem is vékony; úgy lett összeválogatva a csapat, hogy a kapitánynak legyen módja bárkit levenni a pályáról. (Azt a kérdést pedig, hogy hány másodperccel éli túl ez az egység a pillanatot, amikor Orbán Viktor valamilyen okból távozik a kispadról az aktacsomagjával együtt, meg fogja válaszolni az élet, talán nem is túl sokára.)
Az országgyűlési választásokon történő indulás az ellenzéki oldalon súlyos egzisztenciális kérdés: az Orbán-rendszerben már azzal is mindenét kockára teszi valaki, ha csak jelöltté válik, és ezt a kézzelfogható kockázatot legfeljebb a győzelem, vagyis a parlamenti képviselővé választás kompenzálja valamelyest. A Fidesszel szemben közösen fellépő ellenzéki pártok között ráadásul valódi, súlyos ideológiai és érdekbeli ellentétek feszülnek, ezt is kár tagadni.
Ha viszont a fentieket mind számításba vesszük – és botorság lenne bármelyiket kihagyni –, akkor azt kell mondanunk: amit eddig az előválasztásban láttunk, az egy békés, kooperatív, a magyar tradíciókra és a közvetlen előzményekre többszörösen rácáfoló munkamenet. A termék még kicsit sorjás, kicsit kiforratlan, de semmivel sem rosszabb (sőt), mint amit ettől a réges-rég nagyjavításra, vagy inkább teljes cserére szoruló gyártósortól várni lehetett.