A kisoroszi ügy precízen megmutatja az Orbán-rendszer állami környezetvédelmének működésképtelenségét

Ha Magyarország jól működő jogállam lenne, akkor egyrészt aligha juthatna eszébe bárkinek egy védett szigeten strandot építeni, másrészt ha valaki mégis ilyen ötlettel állna elő, a megvalósítást az arra hivatott hatóságok megakadályoznák.

Az országos közvélemény tavaly novemberben, a Pest Megyei Kormányhivatal honlapjára felkerült előzetes vizsgálati dokumentációból értesülhetett először róla – de a helyiek sem kaptak sokkal több tájékoztatást –, hogy beruházási helyszínnek szemelték ki az ország egyik legszebb természeti területét, a Szentendrei sziget északnyugati csúcsát. A papírok szerint strandot, kutyás strandot, kemping-férőhelyeket és az előbbiek kiszolgáló infrastruktúráját telepítenék a fövenyes partra és a fák közé, vizesblokkokkal, aszfaltozással, betonozással, kőszórással. A dokumentumokban 200 négyzetméternyi zúzottkő alap létesítése (a mosdó-konténerek elhelyezése végett), markolókkal végrehajtott tereprendezés, összesen 2500 négyzetméternyi munkaterület kialakítása szerepelt.

A beruházás létjogosultságát sokan kezdettől kétségbe vonták. Egyrészt a nemzeti parkhoz és a Natura 2000 hálózathoz tartozó védett területről van szó, másrészt – akik jártak arra, tudják – a különleges hangulatú helyet kutyások és nem kutyások jelenleg is használják fürdésre, csónakkikötésre, sőt vadkempingezésre is (miközben van a közelben egy legális kemping is), a meglévő funkciók kiszolgálására pedig elég lenne valamilyen környezetbarát működtetésű illemhelyet odatelepíteni. Ehhez képest a funkcióbővítés nyilvánvalóan forgalomnövekedéssel, a természetes állapotú part és ártéri növényzet sérülésével (vagyis a védettséget megalapozó állapot degradálódásával) járna, ráadásul épp azt a természetközeli jelleget szüntetné meg, ami most a szigetcsúcs legfőbb vonzereje. És van még egy, ritkábban szóba kerülő szempont is, ami a beépítés ellen szól: a Szentendrei sziget Budapest legfőbb ivóvízbázisa, amely egymaga biztosítja a főváros vízellátásának 70 százalékát, márpedig a beépítés, az emberek tömegesebbé váló jelenléte, az ezzel járó hulladék, az illemhelyek szennyvízelvezetésének esetlegesen nem megfelelő kivitelezése mind potenciális veszély a vízbázis szempontjából. Márpedig ezeket a szempontokat az engedélyezési dokumentáció meglehetősen felületesen kezelte, ami amúgy nem idegen a jelenlegi kormányzati gyakorlattól.

Ha Magyarország jól működő jogállam lenne, akkor egyrészt aligha juthatna eszébe bárkinek egy védett szigeten strandot építeni, másrészt ha valaki mégis ilyen ötlettel állna elő, a megvalósítást az arra hivatott hatóságok megakadályoznák. Magyarországon viszont az értékes természeti területek sorsa is politikai alkukban, a hatalmi tényezőkkel ápolt kapcsolatok alapján dől el (lásd a legutóbbi időkben például a Fertő tóval vagy a Velencei tóval történteket), a beruházókat az írott jog nem korlátozza. Mindehhez hozzáadódik az államigazgatás slampossága: a WWF felvetése szerint az érintett szigetcsúcs-terület egy részét nem vezették be a nemzeti parki nyilvántartásba, így arra „csupán” az európai szempontból kiemelten védendő élőhelyeket oltalmazó Natura 2000 hálózat szabályai vonatkoznak (ami persze jogállami körülmények között még mindig elegendő lenne a megvédésükhöz). Ami pedig a hatósági rendszert illeti: a kormányirányítás alatt álló (és a zöldhatósági feladatokat is ellátó) Pest megyei kormányhivatal a nemzeti park elutasító szakmai álláspontja ellenére is kiadta az engedélyt, és annak sincs nyoma, hogy a hidrogeológiai védőterületek esetén egyébként kötelező környezeti hatásvizsgálat elkészült volna. Pedig a Duna-Ipoly Nemzeti Park erős szakmai érvekkel állt elő: mint jelezte, semmilyen módon nem vették figyelembe a megnövekvő forgalom (mintegy 1500 ember jelenléte), illetve az útépítés és az alapozás környezeti hatásait, a védett növény- és állatfajok prognosztizálható pusztulását, sem azt, hogy a már jelenleg is túlhasznált Natura 2000 besorolású védett mocsárrét a mostani terhelést sem bírja, az ártéri ligeterdőben pedig minden bizonnyal fakivágásokra lesz szükség.

A beruházási engedély mindettől függetlenül megszületett – sokadszorra jelezve, hogy a hatósági szisztéma nem képes ellátni a legfontosabb környezet- és természetvédelmi funkciókat sem –, és a sajtóhírek nyomán helyi és országos közfelháborodást kiváltó projektet végül egy olyan esetleges politikai közbelépés (egy fideszes képviselő által vélhetően kampánymegfontolásokból beadott törvényjavaslat és egy eddig sosem hallott indoklás: „a fejlesztések csakis a lakosság messzemenő belátásával és jóérzésével, támogatásával tudnak zökkenőmentesen végigfutni”) fékezte meg, amelyre aligha érdemes bízni a jelen és a jövő nemzedékek életfeltételeit. Arra ugyanis jelenleg semmi garancia nincs, hogy ha túl leszünk az országgyűlési választásokon, és nem lesz rövid távú politikai tétje a lakosság többségének elképzeléseivel is szembemenő beruházásnak, ne kerüljenek elő újra a tervek – sőt, helyi forrásaink szerint a Fideszből kifejezetten azzal nyugtatgatják a kormányzati pálfordulás miatt felpaprikázott önkormányzatot, hogy a 2022 tavasza utáni új helyzetben ismét megnyílhat a projekt megvalósításának esélye. A helyzet ellentmondásosságát jelzi, hogy a kivitelező egy kormányközeli cég, amelyet egyetlen jelentkező közül „választottak ki”, vagyis a NER ebben az ügyben saját magával került – talán csak időleges – konfliktusba. Ahogyan egy, a projekt megakasztásában tevékenyen közreműködő, de a nevét nyilvánosan nem vállaló civil a Népszavának elmondta: a hasonló anomáliák ellen a politikai patrónusok helyett hatékonyabb védelemre lenne szükség – olyan, a mai kormányzati rendszerből a hatósági függetlenség felszámolásával, illetve a minden jogszabályi előírás alól felmentést adó kiemelt beruházási törvénnyel kiküszöbölt jogi és intézményi garanciákra, amelyek a hatalmi érdekektől függetlenül biztosítani tudják a legjelentősebb természeti értékek fennmaradását.