Lengyel László: A nap árnyéka

Nagy politikus, nagy költő és nagy publicista. Markó Béla hetven éves.

Markó Béla politikai teljesítménye a nagy erdélyi politikusokéval mérhető. Olyanokéval, akik Erdélyt közép-európai nagyságúvá s nem családi birtokukká tették. Akik Pannónia-Magyarországot és Erdélyt európai szellemben, két iker várként kívánták építeni, és nem Hunniaként Keletre vinni. Bethlen Gábor s nem Báthory Gábor, első Rákóczi György és nem a második, országépítő és nem országrontó. És inkább hasonlít a konszolidációt létrehozó Bethlen Istvánra, mint azt teremteni nem tudó Teleki Pálra. Az elmúlt században Markó Béla az egyetlen, akinek évekre, történelmileg percekre, sikerült a magyar politikai közösséget egyenrangúságra és egyensúlyba hozni a románnal Romániában.

Markó RMDSZ-ének működését legalább fele részben, ha nem többen, a romániai politikai szerkezet, a társadalmi-gazdasági viszonyok határozzák meg, negyedrészt a magyarországi, s a maradékot az európai, a világ állapotok. Mozgástere egy romániai kisebbségi politikai szervezetnek igen kicsi, amelyért minden nap meg is kell küzdenie. A román politikai szerkezetet meghatározza, hogy az elmúlt száz évben többször is hozzákezdtek a nemzetállam és az államnemzet együttes építéséhez, de befejezni sosem sikerült. Ez a befejezetlen államépítés újra meg újra egy központosított, szuverén nemzetállam igényét és nemzeti ideológiáját jelenti, amelyből semmiképpen se kíván egyetlen román politikai erő sem engedni, ez az a vörös vonal, amely nem léphető át. Ennek a nemzetállamnak a nemzetépítés nevében csak egyetlen politikai nemzete lehet: a román. Az állam építi a románságot, a románság építi a román nemzetállamot. Minden más etnikum léte veszélyezteti és befejezhetetlenné teszi az államépítést és a nemzetépítést.

A román központosított nemzetállam 1918 és 1989 között egy kétpólusú hatalomszerkezetet mutatott: az egyik oldalon a diktatórikus végrehajtó hatalom, amely az erőszakszervezetekre támaszkodik, a másikon a politikai és gazdasági, országos és helyi oligarchák parlamentáris vagy parlamenten kívüli formában. A megkésett és igazán soha végbe nem ment rendszerváltásban Romániában is elindult az a modernizációs folyamat, amely a hatalom legitimációját már nem(csak) az erőszakra, hanem a gazdasági-társadalmi javulásra és a magasabb életszínvonalú országok felé közelítésre alapozza. Markó Béla RMDSZ-e éppen ebben a folyamatban játszott fontos és hasznos szerepet. A Markó-doktrína a nemzeti érdekek képviselete mellett célul tűzte ki, hogy az erdélyi magyarok egyenrangú integrációja a romániai társadalom modernizációjával, európai közelítésével essen egybe. Az erdélyi magyarok szerepe 1989 politikai váltásában se volt elhanyagolható, de a román valóságos rendszerváltás a kilencvenes évek közepén indult, és a magyar részvétel a román kormányban ennek a nekilódulásnak elengedhetetlen része volt.

A Markó-doktrína

Markó Béla képességeit mutatja, hogy nemcsak írói teljesítményre és gyakorlati politikára alkalmas, hanem képes volt politikai doktrínát is kialakítani, vagyis egy egységes világképre alapozott hosszútávú politikai stratégiát és annak pragmatikus gyakorlati taktikáit. E doktrína szerint határon túli magyaroknak önálló célokkal és eszközökkel rendelkező, független politikai szervezeteket kell felépíteniük és működtetniük, amelyeknek a nemzeti kisebbségi kérdéseket az adott ország parlamentjében, kormányában kell megoldaniuk demokratikus és jogállami keretek között. A magyar kisebbségnek a román államban kell integrálódnia, jogait kivívnia, kötelességeit teljesítenie. Csalódhatunk, s rendszeresen csalódni is fogunk a román politikai osztály, sőt, maga a román nemzeti többség demokratikus elkötelezettségében, megegyezési készségében, tapasztaltuk, tapasztaljuk és tapasztalni fogjuk a többségi nacionalizmus visszaéléseit, de a magyar kisebbség erre nem válaszolhat mással, mint saját demokratikus és jogállami elkötelezettségével, konfliktusok vállalásával, ill. szívós konszenzuskereséssel, és saját nacionalista szenvedélyeinek lecsillapításával.

A doktrína egy közösségelvű eszmén nyugszik, szemben a nemzetállami területelvű, és az európai liberális személyiségelvű nemzeti elvvel. E vékony ösvényen haladva, újra meg újra szembe kell nézni azzal a csalódással, hogy állandóan feltámad a kielégíthetetlen területelvű vágy a magyar közösségben – legyen itt megint magyar világ! -, és az európai elutasítással bármiféle nemzeti közösségi ügyben. Markó a Kós-féle transzszilván eszme híve, amely a soknemzetiségű Erdély autonómiájában reménykedik a román államon belül, de belátva ennek nehézségeit, pragmatikusan igyekezett elérni a közigazgatási regionalizációt és a különböző szintű magyar autonómiát.

A Markó-doktrína döntő eleme az egyenlő távolság tartása, az önállóság kiharcolása Bukaresttől és Budapesttől. Magyar és egyenjogú partnerek vagyunk Bukarestben, vagy így fogadtok el, vagy ellenállással kell számolnotok. Markó soha nem esett abba a kísértésbe, mint Johannis, hogy magát, illetve az RMDSZ-t román-magyarnak, vagy magyar-románnak álcázza. E magatartásával kölcsönös tiszteletet váltott ki a román pártvezetőkben. El kellett fogadniuk a román politikai osztálynak, illetve a román választóknak országosan és helyben, hogy a magyarokkal együtt kormányoznak, hogy magyar párt képviselői lehetnek Románia miniszterei, román többségű városok polgármesterei, megyék főnökei. Markó RMDSZ-e a Nagy Kibékülés vagy a Nagy Ellenállás helyett a napról-napra, hétről-hétre, évről-évre, sőt, évtizedről-évtizedre történő összeszoktatás, együttélés, egymás elviselés politikáját folytatta.

Budapesttel szemben Markót az egyenrangú erdélyiség, a magyarságon belüli önálló történelem, kultúra, és a magyar politikával szembeni rossz tapasztalatok vezették. Joggal mondta, írta, hogy a magyar elit felelőssége Erdély többszöri elvesztése, hogy nem tanultak a két világháborúból, Trianonból és Párizsból, hogy Erdély okkal kívánja maga kezébe venni sorsának irányítását. Nem tűrt se nacionalista gőzű kioktatást, se liberális megvetést – saját politikát csinált. Nem volt megvehető pénzzel vagy hatalmi ígéretekkel. Egy ideológiai és vallási semlegességű mozgalmat épített, nem engedte az RMDSZ-t se jobbra, se balra rántani, se a kereszt alá bevinni.

A siker titka

A Markó-doktrína magyarságpolitikája azért lehetett sikeres, mert a nemzeti kérdéseket össze tudta kapcsolni Románia demokratizálódásának, európai csatlakozásának és modernizációjának ügyével. 1995 és 2008 között, a romániai rendszerváltozás, számtalan hibával, de jó irányba tartott, és az RMDSZ élni tudott a lehetőségekkel: nemcsak eredményeket ért el nemzeti kérdésekben – nyelvhasználat, intézmények -, hanem beépült a romániai demokrácia központi és helyi intézményeibe, végül akarva-akaratlan hozzájárult egy erdélyi magyar – első sorban városi – középosztály felnövekedéséhez. (1995-2001 közötti időszak a magyar gazdaság aranykora, Magyarország tekintélyének csúcsa, európai belépésének időszaka.)

Amire Markó az RMDSZ-t nem tudta, tudhatta felkészíteni, az a kétezertízes rossz évtized, a román rendszerváltozás megtorpanása, részleges visszafordulása, a magyar ellen-rendszerváltás – az RMDSZ mozgásterének beszűkülése, kényszerpályára kerülése. Az erdélyi magyar intézményességnek megvan a maga ciklikussága: dinamikus emelkedés és lassú vagy gyors hanyatlás. Emelkedés volt 1922-30, 1941-44, 1945-47, 1954-57, 1967-74, majd 1996-2010 között, ám közte hanyatlás, sőt, sokszor zuhanás.

Amikor Markó Béla lemondott elnökségéről még kék volt az ég, de már a távolban fekete felhők úsztak és mennydörgött. Magyarországon 2006 ősze óta súlyos politikai és gazdasági válság volt. A világot, Európát és benne Romániát és Magyarországot 2008-ban elérte a Nagy Recesszió. Sötét idők jöttek. A 2015-ös menekültválsággal, a Brexit-népszavazással, az Európát, majd Amerikát ellepő nacionalista-populista hullámmal, megérkezett Kelet-Európába a tekintélyelvűség és az oligarcha káosz szokásos világa.

Többszörös veszélyben

A román politika visszatért mélyszerkezeti sajátosságához, legrosszabb reflexéhez: megindult a küzdelem az államgépezet vissza központosításáért, az erőszakszervezetek hatalmának visszaszerzéséért. A romániai magyar politika többszörösen is veszélyeztetett helyzetbe került. Megkezdődött a szerzett jogok visszavétele, a jogállami látszatok levetése. Nem sikerült egy elnöki diktatúra kiépítése se Basescunak, se Johannisnak, ellenben az általuk szabadon engedett és ellenőrizetlen erőszakszervezetek – a titkosszolgálatok, a korrupcióellenes ügyészség, a rendőrség és a hadsereg -, hozzá láttak a politikai osztály megtizedelésének. Politikai és igazgatási tartós patthelyzet jött létre: senki se képes a győzelemre, mindenki képes a másik kormányzásának megakadályozására. Románia többé-kevésbé kormányozhatatlanná vált az elmúlt évtizedben.

Az RMDSZ sorra veszítette a Markó-doktrína céljait: a beépülést a demokratikus intézményrendszerbe, az együtt kormányzást, illetve Románia modernizálását. És az évtized új válságaira, mindenekelőtt a drasztikusan megnövekvő társadalmi egyenlőtlenségre és a környezeti problémákra nem volt, nincs érdemi válasza. A romániai magyarok a maguk bőrén tapasztalhatták meg a súlyos területi egyenlőtlenséget, amely a két székely megyét Erdély legszegényebbjei közé süllyesztette, és komoly magyar-magyar társadalmi egyenlőtlenség alakult ki a nagyvárosokban élő szórvány magyarok és a székelyföldi tömbmagyarok között. Innen is származik az a belső érdek- és értékellentét, amely Kolozsvár emelkedőit és a székely falvak süllyedőit elválasztja, és amivel az RMDSZ nemigen tud mit kezdeni.

Támogatás lojalitásért cserében

Magyarországon 2010 után, hosszú idő után először megjelent egy nemzetállamot és államnemzetet építő erős és erőszakos politika. Az Orbán-doktrína nemzetegyesítése nem titkoltan a nemzetállamban szeretné egyesíteni a határon túli magyarokat, azzal, hogy megadja a magyar állampolgárságot és küzd a nemzeti autonómiáért. A határon túli magyar párttól elvárja, hogy a magyar nemzetállamhoz és annak irányító pártjához legyen lojális, amiért cserébe segíti anyagilag és politikailag egy államon belüli ellenszerveződés, önálló nemzetiségi hálózat kialakításában.

A szuverén magyar nemzetállam a maga állam- és nemzetépítését az Európai Unión belül, Brüsszellel szemben teszi, de nyilvánvaló, hogy szembekerül az újra csak nemzetállam építésbe fogó Romániával. Kialakul az a tragikus helyzet, hogy a magyar állam saját országában a nemzeti többség államát hirdeti, miközben határon túli kisebbségeit éppen a román, szlovák, szerb és ukrán államnacionalizmussal kell védenie.

Markó Béla tragédiája, hogy egyszerre mondott le túl korán és túl későn. Nem volt felkészült utód és csapat helyének átvételére. Politikája nem illeszkedik az „új világ” szellemébe: a nacionalistáknak liberális, a liberálisoknak nacionalista, a székelyeknek túl a hegyi, a kolozsvári-budapesti pannóniaiaknak még mindig székely, az RMDSZ politikusoknak nem elég lojális, az RMDSZ kritikusainak túl lojális. Nehéz viselnie annak terhét, hogy immár csak szellemi befolyást gyakorolhat ott, ahol régóta nyers erőhatalom és pénz az urak. Borús tekintetével még nem látja derülni az eget: lehetséges egy európai, liberális demokrata Románia és Magyarország Kós Károly és Markó Béla szellemében. Lehetséges.