A szerelem nem csak mindent legyőz, hanem ha kell, ezt rendkívül amorálisan teszi. Hétköznapi emberek akár családokat tesznek tönkre miatta, „nagy” emberek birodalmak sorsát kockáztatják vágyaik teljesítése érdekében. Hogy Néró, Róma császára esetében mi volt a valóság, az nem lényeges, a zenetörténet első történelmi, nem mitológiai alakokat felvonultató operájában csak külsőség a nem is pontosan, erősen szelídítve idézett múlt valósága. A lényeg, hogy a szerelmes szereplők bármilyen, erkölcsileg nehezen igazolható cselekedetre készek Ámor nevében. Monteverdi - mint ahogy ezt Fischer Iván is mondja - valóban nem ítélkezik, az őszinte szerelem, a testi vágy, az érzékiség, a drámai helyzetek zenei ábrázolása bár a szereplők lelkének valódi mélységeit tárja fel, nem vegyül aljasságaikra való utalással. Nem igazán derül ki a szövegből sem, hogy Poppea szerelmét, odaadását Néró iránt mennyire befolyásolja a trón iránti vágya, a hideg számítás, amiről egyébként többször tanúbizonyságot ad, a két szál, mintha független lenne egymástól.
A Müpa színpadán a Fesztiválzenekar zenészeivel, világhírű énekesekkel, szcenírozva megvalósult operaelőadás is a tiszta szerelem győzelméről szólt, amikor erről énekeltek a szereplők nem volt semmi hamisság bennük, szó sem volt a gyilkos valóságról: a császárról, aki anyját is megölette; és Ottaviát miután nagy kegyesen száműzetésre ítélte, lényegében kivégeztette, Poppeát pedig, amikor terhes volt közös gyermekükkel halálra rugdosta. Seneca végül is „csak” öngyilkos lett, igaz császári parancsra. Az ő története valódi itt, amit Poppea érzéketlenül vesz tudomásul, miután besározta Nérónál. Fehér ruhában jelent meg a szerelmes császár szerepében Valer Sabadus, aki kontratenor hangon - a korabeli magas hangú férfi szerepeket kasztráltat játszották, ezért látható néha nő szoprán Néróként - jelenítette meg a zsarnokot, kezdetben kicsit halványan, de azután sok megszólalásában igazolva hírnevét.
Monteverdi operáját, utolsó és legnagyobbnak tartott művét az 1642. december 26-án kezdődő karneváli időszakban mutatták be Velencében; a Budapesti Fesztiválzenekar most adta elő először. Az utóbbi évtizedek kutatásai biztossá tették, hogy több szám az operában nem Monteverdi kezétől származik, a "Pur ti miro" záróduett legvalószínűbben Sacrati műve lehet. Mivel a fennmaradt zenei anyag vázlatos, és az eredeti előadások milyenségről alig tudni valamit, az hogy mi és kerül manapság előadásra – még a hangszerelés is - függ a karmester, a zenei irányító személyétől. Ez esetben a hangsúly Ámoron van, akit - és ez a jelen rendezés legmerészebb különlegessége - a zseniálisan éneklő, játszó dortmundi kisfiú, Jakob Geppert alakított. De talán nem kellett volna vetkőztetni a színpadon, és dramaturgiai hiba volt Valletto szerepét is neki adni. Poppea szerepében Jeanine De Bique énekelt, játszott, cigánykerekezett, de hangja kicsit élesebb, kevesebb volt a kelleténél, bár jól tudott vele bánni. Alakítása legfőbb erénye az volt, hogy olyan nőt jelenített meg, akiről hihető, két férfi is kifordul önmagából érte. A mezzoszoprán, Luciana Mancini Ottaviája jóval drámaibb, erőteljesebb alak volt, búcsúja eleve is a mű egyik legerősebb száma, de többi megjelenésében is súlyosan volt ott, az egyik legnagyobb tapsot aratta a végén. Az énekesgárda többi tagja szerepének megfelelően a helyén volt és remekelt.
Az említett Ámor szerepétől eltekintve a rendezés, a kosztümök, a díszlet túl nagy meglepetéseket nem keltettek: persze, hogy a színpad közepét egy hatalmas pamlag uralta, a katonák oroszos, fekete hosszú kabátban jártak, Seneca – a sztoikus bölcs - és tanítványai, barátai szalmakalapot, bricsesznadrágot viseltek, afféle kedélyes, filozofálgató vidéki uraságokként jelentek meg. Beszálltak a játékba a partitúrában egyébként ritkán szerepet kapó vonósok, furulyások is. Csembalón vagy kis orgonán az állandó kísértet nyújtó kisebb zenészcsoport tagjaként rendező-karmester végig muzsikált maga is, így gyakorlatilag együtt élt az énekesekkel. A lényegében kamarazenei felállásnak azonban nem tett jót a Müpa hatalmas tere, mindezzel együtt igazán figyelemreméltó valójában a zenei megvalósítás volt, a szereplők éneklése, a zenészek játéka, amelyek hűen szolgálták Monteverdi szellemét.
Infó:
Monteverdi: Poppea megkoronázása
Fischer Iván Operatársulat
Jeanine De Bique (Poppea)
Valer Sabadus (Nerone)
Reginald Mobley (Ottone)
Nuria Rial (Drusilla)
Luciana MAncini (Ottavia, La Virtù)
Stuart Patterson (Arnalta, Nutrice)
Jakob Geppert, (Valletto, Amore)
Budapesti Fesztiválzenekar, karmester: Fischer Iván, rendező Fischer Iván, Marco Gandini
Szeptember 14. Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
