Akik a (skandináv, azon belül norvég, még beljebb: Jo Nesbø-) krimik, az északi fémzene és az abszurd magyar humor szerető és értő befogadói közös halmazában élik a mindennapjaikat, remek szórakozásra leltek Kőhalmi Zoltán 2019-ben megjelent, A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban című regényében. (Recenziót lásd Nyitott mondat, 2019. október 11.) Akik pedig ezen csoporton belüli kisebbségként rajonganak a metanarrációs elbeszélésekért, a rúnákért, vagy a norvég ø betű autentikussá tévő használatáért, gyakorlatilag elaléltak a gyönyörtől.
Most az új regény kapcsán egy másik célközönség is maga alá fog pisilni elragadtatottságában. Az utolsó 450 év egy mulatságos sci-fi, Galaktikán és Kozmosz-könyveken felnőtt, régivágású olvasói igényeket éppúgy kielégítve robotokkal, úrhajókkal, időutazással, utópisztikus társadalmakkal, mint a nu skúl hívőket az öko- és klíma-, valamint gendertudatos és -kritikus hozzáállásával. Az abszurd tréfálkozáson való somolygás-mosolygás-nevetés közös pont lesz a korábbi regényolvasói réteggel. Ám a kulturális antropológusok, ahogy a muzeológusok vagy a szappanoperasorozat-függők ehetik a kefét, a (mindenkori) politikai elit is pofára esik, míg a finnugor medvekultusz-kutatók elégedetten dőlhetnek hátra, egy jó ízű „nem megmondtam!” sóhajtással. A regény kulcsfigurája ugyanis egy Maci. Egy kupakos, maci alakú mézesflakon.
Igen fontos tudni róla, hogy műanyagból készült, így a lebomlási ideje 450 év – vö. a regény címével. Maci kalandjai jelenünk napjaiban kezdődnek, bár kőolajszármazékként egészen az egysejtű moszat és a páncélos ostoros évmilliárdokkal ezelőtti szerelmének gyümölcse. Az óceániai Palau-szigetvilág és a Pest megyei pusztazámori szeméttelep között létrejövő, több évszázados kulturális, nyelvi, vallási, politikai és genetikai kapcsolódás eredményeként a Maci és Kupakja kulcsszerepet játszik az emberi történelem alakulásában: hol együtt, hol külön, hol eltemetve, hol piedesztálra emelve, hol szemétként, hol szent bálványként, hol a Földön, hol a világűrben, hol a múltban, hol a jövőben. Mindenkor kiszolgáltatva az emberi elmebajnak, amit hagyományosan gondolkodásnak hívunk.
Azt is mondhatnánk, hogy Kőhalmi végig szemétkedik velünk, legyen szó a műanyag kukákba szelektíven gyűjtött műanyag hulladékokról, a szatyortájfunokról, a bőr alá beépült mikroműanyagról vagy a „fokozottan veszélyes gondolatokig”: mint például „a szalonképtelenné vált politikai nézetek”. Ez utóbbiakat akár a regény első, XXI. század első felének magyar társadalmi közéletét karikírozó leírásaiban is detektálhatjuk. De semmi műmájerkedés, nincs szerepzavar, nem megmondóember a narrátor, inkább a Nagy Fabulátor, aki (író-/elbeszélői) elődei közt tudhatja mind Douglas Adamst, mind Kurt Vonnegutot – nyelvteremtő ereje és humora pedig rokonságba hozható Baráth Katalin Afázia című sci-fijének (lásd interjúnkat a szerzővel: Nyitott mondat, 2021. június 25.) törekvéseivel.
Az ötletben és humorban gazdag „hulladékgazdálkodási sci-fi” komoly fegyvertény az „egy regény mindenkiben van”-t és a „stand up komikus irodalmi babérokra tör”-t szajkózó fitymálók elnémítására. Ez már nem paródia, mint az előző zsánerregény, hanem szellemdús tudományos és fantasztikus elbeszélés, ami végtelenül – legalábbis 450 évig még – szellemes.
Ezek után nehéz lesz a régi szemmel nézni a macimézre, az biztos.
(Helikon, 2021. 248 o.)
