Fresno tűnt a legközelebbi városnak, ahol kocsit tudunk bérelni, hogy felmenjünk a Sequoia erdőbe, a majd százméteres, háromezer éves ősmamutfák közé. Akkor már harmadik hete utaztunk Lenkével öt hétre szóló Greyhound-buszbérletünkkel, hogy megtegyük a nagy kört Amerikában, és általában a nemzeti parkok közelében béreltünk kocsikat a helyi csavargásra. Fresno ártatlan pontocskának tűnt a térképen, és azt csak jóval NYC-be való visszatérésünk után tudtam meg, hogy mindaz a rémség, ami ott történt velünk, nem volt véletlen, megbízható amerikai felmérések szerint a kilencvenes évek legélhetetlenebb és legveszélyesebb városába sikerült keverednünk. Az első dolog, ami jelezte, hogy valami nagyon nem stimmel ebben a városkában, az a taxisok viselkedése volt a buszpályaudvaron. Szerettem volna, ha elvisznek minket egy megbízható motelba, de szóba se álltak velünk. Átnéztek rajtunk, egyszerűen nem léteztünk számukra. Ekkor kezdtem el a pályaudvar egyik telefonfülkéjéből hívogatni a motelokat és meg is állapodtam egy 26 dolláros szobában. Aztán taxit is rendeltem, annak ellenére, hogy odakint vagy tíz taxis is lebzselt fuvar nélkül a negyvenfokos hőségben. Mikor bemondtuk a címet az értünk jövő taxisnak, azonnal leállította a motort.
– Nem, maguk nem akarnak odamenni – mondta.
– De, de, mi oda akarunk menni, már beszéltem a tulajjal – hajtogattam makacsul.
– Nem, higgyék el nekem, hogy maguk nem akarnak odamenni, és éppen ezért nem is viszem el magukat oda – felelte a taxis, és nem mozdult. Végül hosszas győzködésre, karjait az ég felé dobta és mégiscsak elindultunk, de mikor odaértünk, közölte, hogy szerinte csak az egyikünk szálljon ki, nézze meg a helyet és aztán döntsön. Ő mindenesetre odakint fog várakozni a taxijával. Mikor elkezdtem kikászálódni irdatlan nagy hátizsákommal, amelyben a hálózsákomon kívül a sátrunkat is begyömöszöltem, a taxis hátrafordult, mélyen a szemembe nézett, és mintha egy elmeháborodottal beszélne, határozottan és szótagolva azt mondta: „Kisasszony, hagyja itt a zsákját, majd ráér később is bevinni.” Akkora csend és sötétség volt odakint, hogy abbahagytam a makacskodást, mert valamilyen sunyi félelem szülte fekete denevér szállt a szívemre.
Beléptem az udvarra. Egy szál csillag nem volt az égen, és utcai lámpák sem égtek, csak egyetlen icike-picike lámpácska világított egy ablakban az udvar legvégében. Körös-körül sötét, földszintes motelszobák derengő körvonalai és néma csend. Aztán ahogy a szemem megszokta a sötétséget, hirtelen ráébredtem, hogy vagy háromszáz szempár figyel a háztetőkről. Elképesztő néma tömeg ült a motelházacskák tetején a párás, forró fülledtségben és engem figyelt. A portáig már nem mentem el. Nagyon lassan és óvatosan fordultam meg, tudtam, hogy egy rossz mozdulat vagy egy hirtelen madárszárnyverdesés, és rám ugranak, hogy széjjeltépjenek.
– Kik ülnek a háztetőkön? – kérdeztem a sofőrt, mikor sikerült végre visszaülnöm a kocsiba.
– Illegális dél-amerikai vendégmunkások.
– Rendben, akkor kérem, vigyen minket egy biztonságos motelbe.
– Oké – mondta a taxis –, akkor visszaviszem magukat a buszpályaudvarra, rögtön mellette találják a motelt, amiben talán nem esik bántódásuk.
– De miért nem szólt azonnal?
– Én megmondtam, hogy nem viszem el magukat a címre, amit megadtak.
– Mondta, mondta, csak épp azt nem mondta meg, hogy miért, és a biztonságos motelt sem említette eddig a pályaudvar mellett.
Nah, ez volt az első utunk az ördögnek, és pont annyiba került, mint a motelszoba, amit végül nem vettünk ki. De ezzel a bajoknak még nem volt vége. A pályaudvar melletti motelben az indiai portás egyre csak a drágábbik szobát ajánlgatta, de én újfent makacsul ragaszkodtam az olcsóbbikhoz.
– Azt nem adom, higgyék el, jobban járnak a drágábbal, itt a porta fölött a második emeleten.
– De mi az olcsóbbikat szeretnénk.
– Rendben, az odakint van, de aztán nincs panasz.
– Miért volna? Mi baja az olcsóbbik szobának?
– Semmi – mondta komoran az indiai portás és átadta a kulcsot.
Kibírhatatlan amerikaimotelszoba-szag fogadott minket. Mindent átitatott, mindenbe beleette magát erre az örökkévalóságra az engesztelhetetlen cigibűz. A dögmelegben semmilyen ruhát nem bírtunk magunkon tartani. Leoltottuk a lámpát és félrehúztuk a függönyt, hogy ki tudjuk nyitni az ablakot egy kis friss levegőért, ám nemsokára felharsant egy fenyegető férfi kórus:
– Megbasszuk a pucér, fehér csajokat!
Sikítva ugrottam az ablakhoz és rántottam vissza a függönyt. Nem gondoltuk, hogy a kinti fény ennyire megvilágítja a testünket. Ám a kórus nem csillapodott. Hívogatni kezdtem a portát telefonon, de az indiai nem vette fel. Már jóval elmúlt éjfél, mikor valaki betett a zárba egy kulcsot kívülről. Addig fogalmam se volt, milyen pokoli hangok lakoznak bennem, de most kiszakadt belőlem, mint egy olvadó gleccser Titanic méretű jégsziklája és úgy üvöltöttem:
– Get the fuck out of here!
A kulcsos ember a földre ejtette a kulcsát ijedtében és trappolva elrohant.
A kinti kórus tovább folytatta a „megbasszuk a pucér fehér csajokat” kornyikálását. A telefon mellett a helyi rendőrség száma is fel volt tüntetve, és sokadik próbálkozásomra fel is vette egy álmos hang. Elmondtam, hogy melyik motelben vagyunk és segítséget kérünk, mert egy rakat férfi fenyeget minket erőszakkal.
– De még nem erőszakolták meg magukat?
– Fenyegetnek minket.
– Jó, majd ha baj lesz, kimegyünk – közölte az álmos hang és letette rám a kagylót. Azonnal újratárcsáztam, de többet nem vették fel. Lenke közben megfordult az ágyban és rám szólt, hogy feküdjek már le.
– De nem érted, hogy nekünk vissza kell mennünk a portára és kérnünk egy másik szobát? Ehhez a szobához több kulcs is van forgalomban, nem biztonságos.
– Én nem megyek már sehova innen reggelig – mondta Lenke és a fejére húzta a lepedőt.
Én továbbra is a függöny mögül lestem kifele, hogy jönnek-e már értünk az üvöltöző palik. Nem volt világos, honnan jöttek a hangok és honnan néztek minket. Aztán éjjel kettő tájban az indiai portás mégiscsak felvette a telefont. Mondtam neki, hogy valaki kulccsal próbált bejönni hozzánk és kérek egy biztonságos szobát.
– Én mondtam maguknak, hogy vegyék ki a fölöttem lévő szobát, de maguk nem kérték. Igaz, kicsit drágább, de ez egy zárt épület.
– Igen, mondta, hogy vegyük ki a drágább szobát, csak épp azt nem mondta meg, hogy miért. És most kérem, jöjjön értünk, mert nem merünk egyedül átvágni az udvaron.
– Kizárt – mondta az indiai.
– Mi az, hogy kizárt? Maga nem mondta meg nekünk, hogy ez nem egy biztonságos motel. Jöjjön értünk!
– Nem, maguknak kell idejönni, én ugyan ki nem teszem a lábam éjszaka az épületből. Nem őrültem meg.
Megadtam magam. Meggyőztem Lenkét, hogy muszáj áthurcolkodjunk, és ha készen állunk hátizsákostól, akkor feltépjük az ajtót és kirohanunk, mint Zrínyi, és futunk, futunk, ahogy csak az erőnkből telik. Mire átértünk a zárt épületrészbe, már hajnali négy volt, és a kocsit hatra rendeltük meg, tehát már csak két óránk volt alvásra. A kocsit persze csak nyolcra hozták, addig vigyázzállásban, teljes menetfelszerelésben ültünk az indiai portás szakadt kanapéján és próbáltunk lelket verni magunkba. A kocsit kiszállító ember szigorúan elmagyarázta, hogy 24 órán belül vissza kell hozzuk, és ha akár csak egy percet is késünk, egy teljes újabb napot fognak felszámolni.
Így indultunk el a világ legnagyobb testű fáinak birodalmába a Sierra Nevada déli oldalán. Fresno hátrahagyása után nagyon hamar egy másik bolygón találtuk magunkat, korábban elképzelhetetlen tájakkal és növényekkel, négy-öt méteres kaktuszokkal. Úgy tűnt, siklunk, lebegünk a sivatagban, mintha a kocsi kerekei nem is érintenék az út betonját.
Azt hittem, félelmetesek, ijesztőek, elnyomóak lesznek az óriásfák, de ehelyett épp ellenkezőleg, megnyugtatták és felemelték az ember lelkét az örökkévalóságba. Az óriásfák nagyvonalúan, kegyesen magukhoz emeltek minket, kicsi hangyákat, és a mindenség egyenrangú tagjaivá tettek. Olyan végtelen buddhai csöndet még sohasem hallottam sehol, mint az óriás mamutfenyők erdejében. Mikor éjszaka kiléptem a sátrunkból, a hatalmas telihold ezüstfehéren csillogott a fák között. Leguggoltam és megmerítettem arcomat vakító fényében. Azt hiszem, még életemben nem okozott ekkora gyönyört a pisilés.
Hajnalban aztán kapkodhattunk, mert a vekkerünk elromlott, és két óránk maradt, hogy a bérelt kocsit visszavigyük a rettenetes férfiak városába, Fresnóba. Nem féltem, Lenke eszelősen jól vezetett, nem is értem, miért nem ment autóversenyzőnek, az ő kocsijában még 300 kilométeres sebességnél is biztonságban érezném magam. Mielőtt visszaszálltunk bérletünkkel a Greyhoundbuszra, a szemem megakadt a pályaudvar újságosbódéjának egyik szalagcímén: „A sorozatgyilkos újra lecsapott a Sequoia Nemzeti Parkban”. Nem bírtam megállni, hogy kézbe ne vegyem a lapot, és át ne fussam a sztorit. Egy egész család előző éjszaka lemészárolt tetemeit találták meg a turisták. Lényegében azon a helyen, ahol mi is táboroztunk. Átkoztam a napot, mikor megtanultam angolul.
New Yorkba visszaérve, harmadik lakótársnőnk épp készülődött elindulni édesanyjával és annak barátnőjével a nagy körre. Lelkére kötöttem, hogy messze kerüljék el Fresno városát.
Egy hét múlva telefonált a mama, hogy próbáljam megnyugtatni a lányát, mert nem bírja abbahagyni a zokogást.
– Miért? Mi történt?
– Nem tudunk szállást szerezni, már több mint fél napja keringünk, minden motelban azt kérdik tőlünk, hogy na, de hol vannak a férfiak?
– Milyen férfiak?
– Azt mi se tudjuk.
– Miért, prostituáltnak néznek titeket?
– Hát lehet, de nincs valami tanácsod, hogy hol szerezhetnénk szállást?
– De hol vagytok?
– Hol vagyunk? – kérdezte zokogó lakótársnőmet a mama, de a választ a távolból elnyomta valami recsegés a vonalban. Aztán a mama elismételte a telefonba:
– Fresnóban.
