Eddig főként versekkel jelentkezett, most az Egy házasság anatómiája alcímet viselő könyvéhez a verses regény műfaját választotta, miért?
Ez egy tizennyolc éves történet. Nagyon régen megírtam már az alapszöveget, prózában, mert regénynek szántam. Ehhez időnként hozzá-hozzáírogattam, fokozatosan fejlődött. Elküldtem kiadóknak is, ám mindenki elutasított, így megint félretettem. De mindig ott volt a fejemben, mert ez egy fontos szöveg volt számomra. Csak valahogy nem működött. Azután elkezdtem járni Kukorelly Endre írószemináriumára, ahol azt mondták, a történet izgalmas, van lendülete, de tele van túlzásokkal, burjánzó melléknevekkel. Csak az nem hangzott el, hogy Júlia-regény, mert annál azért eredetibb volt. (nevet) Endre is azt mondta, hogy nagyon jó, de nem elég – egy regiszterrel feljebb kellene tenni a nyelvezetét. Megpróbáltam, ám nagyon nem alakult a szöveg, így megint félreraktam. Inkább elkezdtem verseket írni Lisszabonról – ahova költöztünk –, amelyekkel meg egyből tetszést arattam, és publikálták is. Megjött az önbizalmam, Kukorelly pedig mindig biztatott, érdeklődött a regény után, ő hitt benne. Én meg elég kitartó voltam.
Egy írótáborban jött az igazi fordulat, ahol kaptam egy feladatot a szöveghez és ezzel egyfajta távolságot is vele kapcsolatban. Itt jött az ötlet, hogyha a versek jobb fogadtatásban részesülnek, akkor mi lenne, ha ezt is versformába törném. És ahogy belekezdtem, valóban leestek róla a klisék, a homály, egyre letisztultabb lett, elkezdett működni. Illetve a Kacag Erzsi – Mérő Józsi történeteimet is – ami egy falusi történet, de szintén egy házasság története – beleszerkesztettem.
Azért is izgalmas ez a mixelt műfaj, mert egyúttal váltakozik a nézőpont is: a lírai rész egyes szám első személyben írt naplóbejegyzés, a prózai rész viszont függőbeszéd. Fontos volt, hogy időnként kicsit eltávolítsa ezt a házasságtörténetet?
Először csak praktikum volt, hiszen így tudtam disztingválni a két hangot, az elbeszélő hangját és Márta „én”-jét. Utólag esett le, hogy Márta tulajdonképp reflektál a dolgokra. És az is menet közben tűnt csak fel, hogy a függőbeszéd alapján Márta teszetoszának, alámenősnek tűnik, az egyes szám első személyből viszont kitűnik, hogy nagyon is határozott. Mindemellett Márta beszélhet kicsit „lilában” is. Úgy beszél, ahogy akar, mert megengedőbb ez a forma. Egyszóval a szöveg írta magát, hogy úgy mondjam.
Akkor konkrétabban kérdezem: Márta mennyiben alteregó? Az ön egykori érzelmi válságát mutatja, azt boncolgatja és annak anatómiája?
Az enyémnek, meg nagyon sokunkénak. Van benne személyesség, nem tagadhatom, ezt vállalom is. Nekem is vannak gyerekeim, házasságban élek, ám nem egy dokumentumregény. És nem gondolnám, hogy ez bármit is hozzáadna a szöveghez és érdekes lenne az olvasónak.
Az olvasót mindig érdekli, mennyi a fikció és mennyi a valóság egy műben. Mindenesetre ez egy válságregény is – elsősorban egy párkapcsolat válsága, ám a múlttal, a szülőkkel való konfliktusos kapcsolat, az elvesztéstől való félelem, sőt még az egzisztenciális válság is benne.
A válságot leginkább a feldolgozás hiánya okozza. Azok a múltbéli dolgok és történések, azok az eltanult reflexek, amiket az ember hoz magával egy kapcsolatba, ha nincsenek feldolgozva, kezelve, akkor folyamatos félreértést okoznak két ember között, és sok minden félremehet óhatatlanul. Igaz, itt a férj folyamatosan kommunikálja a múltját, meséli, eleveníti fel, Márta meg az álmait mondja el, ám ezek nem irányított, célzott beszélgetések, és nincs mediátor vagy pszichológus sem, aki vezeti és belekérdez a dolgokba. Így ez még nem kezelése a problémáknak; az csupán az első jó lépés, hogy beszélünk róluk. Elmesélhetem akár ötvenezerszer is ugyanazt a történetet, traumát, attól még a probléma nem lesz feloldva, és nem biztos, hogy leteszem azt a terhet vagy túl tudok lépni rajta. És attól még a reflexek, a hozott minták tovább működnek. Márta azért fejlődik, nála elkezdődik egyfajta érési folyamat.
Meglepett, hogy bár vannak gyerekek, nagyon a háttérben maradnak, szinte csak említés szintjén vannak jelen, miközben, akinek van gyereke, tudja, a kapcsolathoz nagyon is hozzátartozik, és a konfliktusok egyik generálója épp a gyereknevelés.
Igen, de nem akartam, hogy ez elvigye a fókuszt, mert ez nem egy család története, és bár valóban két olyan emberről szól, akik családban élnek, vannak gyerekeik, ám a hangsúly rajtuk van. Az eredeti cím is „Márta és Leó” lett volna. És ugyan a gyereknevelés tényleg olyan téma, amiben bármikor össze lehet veszni, nem a gyereknevelésen buknak el szerintem a kapcsolatok, mert az csak egy felület, ahol valójában az alapproblémák jönnek a felszínre.
Nagyon fontosak a regényben a műalkotások, az ételek, a színek. És nagyon markánsan benne vannak a jellegzetes budapesti helyszínek, kulthelyek is – érezhető az igen erős kötődés a városhoz, miközben tudható, ön már nem itt él. A regénybeli pár is épp úgy biztosítja kapcsolata stabilitását, hogy kihúzza maga alól a talajt – a biztonságot jelentő várost. A túlélés záloga az előremenekülés?
A váltás inkább. De azért van benne némi menekülés is abból a közegből, ahol a folyton visszatérő dolgok lehúzzák őket. Nem biztos persze, hogy együtt maradnak ettől, de mindenesetre megindulnak, új lendületet nyernek a minták, berögzült reflexek elhagyásához. Kimenni a semmibe – leesik róluk a város, mondja Márta; és tényleg leesik róla minden –, nagyszerű érzés.
A semmibe kerülni nagyszerű érzés?
Úgy semmibe, hogy bejön helyette más. Leesik minden, ami volt – a „kontextus”, ami benne tarthat, rögzíthet egy rossz állapotot, de legalábbis megnehezíti a változást. Sokkal nehezebb változtatni, ha mindig ugyanabban a közegben van az ember. Ám, ha teljesen más impulzusokat kap, és nem ugyanazokat a köröket futja újra és újra, ugyanazokkal az emberekkel, annak valóban felszabadító hatása van. Nagyon izgalmas és inspiráló új közegbe kerülni.
Ám az új helyen is ugyanúgy megszokott lesz minden egy idő után…
Tizenegy éve vagyok már itt, de szerintem sose fogom megszokni. (nevet) Mássága miatt mindig izgalmas és meglepő marad. Persze nem könnyű otthagyni valamit, amihez ennyire kötődik az ember. Mint amikor az ember a szerelmével szakít, körülbelül olyan volt. Gyakorlatilag egy év készülődés, lelki felkészülés előzte meg. Vagyis egy évig búcsúztattam Budapestet. Elmentem például a Puskin moziba még utoljára… Fájdalmas volt, de egyben izgalmas is.
Egy helyütt beszélt arról, egy verseskötettel is jelentkezne, ami Lisszabonról szólna.
Lisszabon ilyenformán már nem érdekel, mármint verstémaként. Körülbelül 30 vers készült el, nem sok; ebből maximum egy nagyon vékonyka kötet lehetne csak. Most az apámról írom a verseket, neki akarok egy verskötetet, és lehet, hogy ebbe a kötetbe fogom applikálni a lisszaboni verseket. Szeptemberben lesz egy éve, hogy elveszítettem. Nem sokkal, hogy meghalt, jöttek, ömlöttek belőlem a versek, jelentek is meg már itt a Nyitott mondatban. (Lásd 2021. január 22. és március 5.) Minden hónapban születtek újabb versek, így olyan, mint egy folyamatlekövetés – egy gyászfeldolgozás rögzítése. Apám halála nagyon megviselt, szerintem lehetetlen teher, de íráskor egyszerre tudtam kívülről, hideg fejjel is ránézni saját gyászomra. Megfigyelő lettem saját magamat illetően is. Nekem ez segített. Nagyon bizarr az egész, ugyanakkor egy ilyesfajta veszteség után rendkívüli élességet kap az ember pár hónapig a felfokozott állapottól. Persze a gyász olyan, mint a cukorbetegség – nem múlik el, ám megtanul együtt élni vele az ember. Időnként ugyan rosszabb, de akkor legalább már tudja, ez csak időszakos.
S habár a gyász egy nagyon magányos műfaj – akármennyien is támogatnak, egyedül kell végigcsinálnod –, mégis talán érdemes beszélni róla, őszintén, nyersen, mert nagy szükségünk van rá. Még akkor is, ha mindenkinél nagyon egyedi a megélése, és csak az tudja érteni, aki már átélte. Hogy úgy mondjam, bekerülsz egy körbe, egy klubba.
