A közbeszédben a „machiavellizmus” manapság szitokszóként használatos. Ennek megfelelően a jelenlegi magyar miniszterelnököt is a „machiavellista” epitheton ornansával látják el – legalábbis azok, akik nem annyira rajonganak érte. Szeretnék amellett érvelni, hogy a dolog ennél bonyolultabb.
Mielőtt a címben foglalt kérdésre válaszolhatnánk, rendet kell vágnunk a Niccoló Machiavelli körüli zűrzavarban. Tiszta vizet kell öntenünk a reneszánsz e nagy gondolkodójának (manapság politológusnak mondhatnánk) és aktív politikusának gazdagon csiszolt poharába. Róla itt csak annyit, hogy csaknem másfél évtizedes itáliai politikusi pályafutása alatt elébb a Firenzei Köztársaságot, utóbb sajátos fordulattal az ennek legyőzésével hatalomra jutó Medicieket segítette a XV–XVI. század fordulóján. Miután a hatalmasok az út szélén hagyták, 1513-ban falusi száműzetésében írta meg A fejedelem című alapművét.
Nehéz felfogni, de azóta több mint öt évszázad telt el. És akár elfogadjuk, akár nem akkori nézeteit a hatalmi stratégiákról és taktikákról, azt kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy azóta a valóságos folyamatok, az elméletek és a technikák is gyökeresen átalakultak. Éppen ezért nem Machiavelli vagy valamely műve a témánk, hanem a machiavellizmus.
Machok és Machok
Átugorva tehát ötszázvalahány évet, azt látjuk a múlt század ’60-as éveitől jelenünkig, hogy a pszichológia és a szociálpszichológia számos kutatóját foglalkoztatta a machiavellizmus mint gondolat- és cselekvésrendszer mibenléte, hatása a politikai hatalom birtokosaira.
Két amerikai pszichológus, R. Christie és F. Geis indította el azt a kíváncsiságfolyamot, amely napjainkban is tart. Kiindulópontjuk ez volt: vajon milyen emberek lehetnek, milyen személyiséggel rendelkeznek azok a vezetők és politikusok, akik erős befolyással tudnak lenni másokra, jó hatásfokkal érvényesítik akaratukat, vagyis jó manipulátorok?
Arra jutottak, hogy meg kellene vizsgálni a hatalom elméletével foglalkozó teoretikusok írásait, s azután össze kellene vetni főbb gondolataikat a gyakorló manipulátorokéival. Több ezer év(!) ilyen témájú esszéit végignézve, végül kiderült számukra, hogy főképpen Machiavelli két munkája (A fejedelem és Diskurzusok) alkalmas a kitűzött cél elérésére: őszintesége, kifejtettsége és az utólagos szépítés hiánya miatt.
Ezek mellé rakva a jelen idejű adatgyűjtéseket, a lepárolt tulajdonságokat két dobozba rakták: az egyiket (és hordozóikat) elnevezték magas Machnak, a másikat alacsony Machnak. Kiderült, hogy a magas Machok hűvösebbek, érzéketlenebbek, az alacsony Machok lágyszívűbbek, személyes okokból befolyásolhatóbbak. Az előbbiből következik, hogy a magas Machok kevéssé törődnek a tradicionális erkölccsel – de csak észszerű indokkal lépik át ennek határait. Az alacsony Machok ragaszkodnak a tisztességhez, viszont személyes indokkal rávehetők a tisztességtelenségre. Ezenkívül a magas Machokban egy sor képesség van mások befolyásolására, csoportstrukturálásra, a helyzetek kontrollálására.
Vajon az Orbán-rezsim névadójára és végrehajtóira mennyire jellemzők a magas Machok? Az érzelmi távolságtartás a magas Machra jellemző. Másik oldalról: ők racionálisan döntenek, nem érzelmek alapján. Orbán döntései a felszínen észszerűeknek látszanak, valójában nem azok. Nem láthatunk a fejébe, de amikor válogat (ideológiai, nemegyszer történettudományi vagy nyelvészeti, akár epidemiológiai kérdésekben), hogy melyik tanácsadójára hallgasson, akkor az éppen szimpatikus személyt/álláspontot részesíti előnyben, ideértve azt is, hogy ki tudja meggyőzőbben előadni saját rögeszméjét, azaz, hogy ki tudja jobban manipulálni őt (a nagy manipulátort is manipulálják, avagy amikor a hóhért akasztják).
Taktikai döntéseinek erőssége intuíciós készsége. Ne vesszünk el az évezredes intuíciómeghatározások dzsungelében, és maradjunk annál a pszichológiai eredetű és általánosan elfogadott meghatározásnál, miszerint az intuíció érzékenységet, ráérzést, beleérző képességet, valamiféle tudattalan észlelést jelent együttvéve – tehát éppen nem egy racionális folyamatot.
És ha híres bosszúálló ténykedéseinek célpontjait (Soros, Iványi, Juncker, Gyurcsány, SZFE, ellenzéki vezetésű önkormányzatok, kritikus EU-tisztségviselők) nézzük, akkor csak a vak nem látja, hogy a józan észt felülírja a személyes érzelmi/indulati késztetés.
Úgyszintén igazolták a kutatások, hogy a magas Machok kevéssé törődnek a hagyományos morállal – de csak racionális indokkal hágják át az erkölcsi határokat. A hagyományos morál a Bibliára, ezen belül a Tízparancsolatra vezethető vissza. Mózes 5. könyve szerint: „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen.” Keresztény (főképp római katolikus) értelmezésben kitágítva: „Ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy!” Ez köznapi – és közéleti – felfogásban praktikusan ezt jelenti: alapból mondjál igazat, és csak akkor hazudj, ha okvetlenül szükséges.
Axiómának (vagyis vitathatatlan alapigazságnak) nevezhetjük, hogy az Orbán-rezsim szócsövei (politikusok, szóvivők, internetes trollok) gondolkodás nélkül, mondhatni reflexszerűen hazudnak, ha kell, ha nem. (A miniszterelnök természetesen sohasem hazudik – amint ezt tőle magától tudjuk.)
Amikor mégis gondolkodnak és az őszinteség mellett döntenek – például a Covid–19 veszélyessége vagy a védőoltás tömeges beadásának szükségessége ügyében –, akkor már nagyon kevesen hisznek a szavaiknak. Vagyis Machiavelli tanácsaival ellentétben nemcsak szükség esetén, racionális indokkal mennek szembe a hagyományos erkölcsi normákkal, hanem mindig, észszerű indokok nélkül is. (Ezért a közbeszéd úgy tartja, hogy akkor is hazudnak, amikor kérdeznek.) Ez – egyéb filantrópiákkal együttesen – nagyon sok honfitársunk indokolatlan vagy korai halálához, netán elkerülhető egészségügyi, egzisztenciális és lelki megnyomorodásához vezetett. Hol közvetlenül, hol közvetve.
Kanyarok
Akkor most egy kanyar, hogy lássuk: nincsenek vegytiszta típusok. A magas Machokra jellemző még a szociális érzékenység hiánya, a manipuláció és ennek keretében mások kihasználása, politikus attitűd, gyanakvás másokkal szemben, a társas szerkezetek kontrollja. Ezekben bizony bajnok a miniszterelnök. Vagyis ő sem egydimenziós.
Még egy kanyar a machiavellizmus témájának e századi kutatásai nyomán. Az ezredforduló környékén alakult ki az a gondolat, amelyet azután nemzetközi kutatások sora közelített különféle nézőpontokból és támasztott alá. Mármint, hogy összefüggés található három korábban is ismert kategória: a machiavellizmus, a nárcizmus és a pszichopátia között. Nem oksági, de együttjárási összefüggés. Ezt nevezték el a Sötét Triásznak (Dark Triad).
Láttuk, hogy Orbán néha átlendül a túltolt bicikli másik oldalára – egyúttal a magas Machokra jellemző alaptulajdonságokat is fölfedezhetjük nála. A narcisztikus személyiség meglehetősen bonyolult; viszont a fenti kutatásokban találtak néhány jellemzőt, amelyek célszemélyünknél is előfordulnak: grandiozitás (mondhatnánk: nagyzásos késztetések és irreális önteltség); hisz a saját nagyszerűségében; igényli mások csodálatát, amely iciri-piciri exhibicionizmussal párosul; a felszínen rendezett, ámde a mélyben hideg, érzelemmentes családi környezet (múltban és jelenben). A pszichésen patológiás reakciók közül kiemelték a „társas ragadozó” szindrómáját, amelynek része az elbűvölés és manipulálás; a lelkiismeret hiányából eredő önzés és szabad rablás; a bűntudatnak és mások sajnálatának teljes hiánya.
Ha belegondolok az Orbán-rezsim legnagyobb bűneibe, akkor az ország szétlopását, az Ady megnevezte Kompország regenerálását, a tudásalapú társadalom ellehetetlenítését, a deprivált társadalmi osztályok elnyomorítását és a magyar nemzet erkölcsi lezüllesztését tudom elősorolni. Minden fontosságuk ellenére nem témánkhoz tartoznak azok a körülmények, amelyek ezt a magyarellenes rezsimet létrehozták és fenntartják. Az viszont igen, hogy a csúcson trónoló személy nélkül jelentős döntést senki sem tud hozni. (Ő az, aki az internet népe szerint „mindenhez is” ért.)
Vagy-vagy
Sok mindent, de nem mindent lehet magyarázni machiavellizmussal, Sötét Triásszal. Vannak olyan egyedi személyiségtényezők, amelyek megértetik velünk, hogy miért éppen olyan ő és miért nem amolyan. Éltek a közelmúlt világában olyan ismert politikusok, akiknek fontos volt a minél magasabb hatalomra törés, akik igyekeztek saját elképzeléseikhez szabni az általuk uralt országot, és mégis karakterük része volt az, hogy szerettek volna jót tenni nemzetükkel és – mondjuk ki bátran – alattvalóikkal. (Churchill, Adenauer, De Gaulle, Thatcher megvan?) Egy szakmai körökben ismert felosztás szerint rájuk a szocializált hatalmi késztetés volt jellemző.
Velük szemben számos önkényúrnál, közöttük Orbán Viktornál az ún. perszonalizált hatalmi késztetést leljük föl. Náluk – a jelen konkvisztádorainál – olyan tulajdonságokkal találkozhatunk, amelyeket a fentiekben írtunk le. (A kétféle hatalmi késztetéssel részletesebben egy több mint tíz évvel ezelőtti cikkemben foglalkoztam: Nyert csaták, vesztett háborúk. Magyar Narancs, 2010. december 16.) És a kör bezárult: visszatértünk a Sötét Triászhoz.
Ha a címben foglalt kérdésre végül összefoglaló választ kellene adnom, akkor ez így hangzana: Orbán Viktor nem teljesen machiavellista. Annál sokkal rosszabb.
A jelen cikk elején látható, mottóként idézett Machiavelli-passzus egy diszjunktív (vagylagos) következtetéssel zárul. Nagyon-nagyon régen történhetett: Orbán Viktor akkor talán tudatosan még nem döntötte el, hogy mit választ. A gonoszság tudományának használatát vagy mellőzését. Ma már tudjuk, hogy melyiket választotta.
