Negyven évvel ezelőtt, 1981. szeptember 19-én zajlott le a rocktörténet leghíresebb koncertjeinek egyike. A Central Parkban felállított színpadon Ed Koch, New York polgármestere jelentette be: „Hölgyeim és uraim, Simon és Garfunkel!”
Sokan ronggyá áztak, mert egész nap szakadt az eső, és a közönség nagy része már reggel elfoglalta helyét. Nem kevés ember gyülekezett, a korabeli beszámolók szerint félmillió ember várta a helyi menőket, akik tizenkét éve nem játszottak együtt, addigi utolsó közös munkájuk az 1969-ben felvett klasszikus nagylemez, a Bridge Over Troubled Water volt. A helyi menők kifejezésben pedig a legcsekélyebb nyegleség sincs, hiszen a hangverseny frenetikus sikerével kapcsolatban a Rolling Stone magazin azt írta: „Az egyik ok, amiért a Central Park-i koncert annyira emlékezetes maradt, az Simon és Garfunkel különleges kapcsolata New York Cityvel. Nemzedékük popsztárjaival ellentétben ezek a kedves zsidó fiúk Queensből nem menekültek el Malibuba, hogy boldogan éljenek, ha már milliomosok voltak.”
Paul Simon és Art Garfunkel három háztömbnyire lakott egymástól, s tizenhét éves korukban – még Tom és Jerry fantázianéven – a Billboard slágerlistájának negyvenkilencedik helyére kerültek az Everly Brothers-hangzást idéző Hey Schoolgirl című dallal. A Bridge Over Troubled Water nagylemez már az első helyen virított az albumok rangsorában, és nem kevesebb, mint 25 millió példányban kelt el.
A nyolcvanegyes folk-tisztelet azonban a Diploma előtt című film betétdalával, a Mrs. Robinsonnal kezdődött, majd jött a többi nagy szám, a Homeward Bound, a Me And Julio Down by the Schoolyard, a Boxer, az El Condor Pasa, a Cecilia, a Sound of Silence vagy az Everly Brotherstől kölcsönzött Wake Up Little Susie. Tudósításában a Rolling Stone leszögezte: „Annak ellenére, hogy évtizednyi szólóprojekt választotta el kettejüket, a páros zenei kapcsolata lényegében változatlannak tetszett.”
A muzsikus happening ötlete a New York zöldterületeiért felelős Gordon Davistől, valamint Ron Delsener koncertszervezőtől származott. Ők találták ki, hogy ingyenes szabadtéri hangversennyel kellene elősegíteni a leromlott, sőt bezárt Central Park felújítását. Delsener az HBO-val lépett kapcsolatba, s a tévécsatorna javasolta, hogy Simon és Garfunkel lépjen fel. Noha a publikum díjmentesen hallgathatta a duót meg a mögötte felsorakozó tizenegy tagú zenekart, a megmozdulás több mint 50 ezer dollárt hozott a parknak. Az HBO 1982. február 21-én, öt nappal az eseményt megörökítő koncertalbum megjelenése után közvetítette a Simon és Garfunkel: a koncert a Central Parkban című filmet. Regina Perucci parkgondozó hálával emlegette: „Valószínűleg ez a legdemokratikusabb hely New Yorkban. A város népe megmentette a parkot.”
A dupla album a Simon és Garfunkel kettős első élő nagylemeze volt, és pillanatok alatt kétmillió példány fogyott el belőle az Egyesült Államokban. A fiúk azonban nem ájultak el egymástól. „Nagyon szomorú, hogy régóta nem találkozunk” – említette Garfunkel évtizedekkel később. Igaz, annak idején sokat tett a viszony lehűtéséért, mert egy fotózáson azt mondta társának: „Bármi történjék is, mindig magasabb leszek, mint te.” Nem ezért, de Simon megpróbálkozott az LSD-vel, és így beszélt a kábítószeres utazásról: „Hirtelen úgy éreztem, fenn vagyok a mennyezeten, és magamat nézem az ágyon.” (Fülembe cseng egy hazai dal: „Fekszem az ágyon, mégis épp olyan messze vágyom, hova csak a szél jut el.”)
Majdnem két évvel később, 1983. július 23-án újabb rockkoncertet tartottak a Central Parkban. Az égiek megint nem pártfogolták a rendezvényt, a hangverseny kezdetén szinte trópusi eső szakadt New Yorkra. Diana Ross szűk fél óráig ellenállt az elemeknek, de a művésznő és a zenekar már addig is a sorsot kísértette, hiszen az özönvízben kiváltképp életveszélyes az elektromosság. Úgyhogy hamar véget vetettek a zenének, s a koncertet másnap újra rendezték. Ám nem vált olyan halhatatlanná, mint Simon és Garfunkel hangversenye.
Pedig Ross volt, tehát nem volt rossz.
