"A zsarnokot zsarnoknak kell nevezni, a bűnt bűnnek"

Guzel Jahina, orosz-tatár írónő világsikerű regényeket ír a szovjet múltról. Szerinte el kell engedni a szovjet kort, de nem szabad elfelejteni, mert az - akár Sztálin személye - az oroszországi társadalom anamnézisének része marad.

Oroszországi olvasói már kézbe vehették új regényét a Szamarkandi szerelvényt. Új regénye a múlt század húszas éveinek eseményeiről szól, a Volga vidéki rettenetes éhínségről. Egy interjújában azt mondta, hogy a nagyapja egy ilyen gyermekvonat utasa volt. Első regényében, a Zulejka kinyitja a szemét-ben nagyanyja elbeszéléseit elevenítette fel. Második könyvét, a Volga gyermekeit nagyapjának, a falusi németnyelv tanárnak ajánlotta. Trilógiája családregény, vagy Oroszország történetéről szóló elbeszélés?

A Szovjetunió nem más, mint sokmillió igen különböző élet története, egyidejűleg hasonló sorsokat is jelent. A szovjet kor tragédiái nem egyes családokat érintettek, hanem teljes társadalmi csoportokat és osztályokat. A tragédiákból, mint téglákból épült fel elődeink sorsa: az 1917-es forradalmat követte 1918-1923 között a polgárháború, erre jött a harmincas évek kollektivizálása és a kuláktalanítás, a második nagy éhínség, majd a sztálini tisztogatások, az 1937-es év nagy terrorja, majd a második világháború. Minden szovjet család megjárta ezt az utat, nem volt esély elrejtőzni a Nagy Történelem elől. Ezért aztán a Szibériába száműzött, írástudatlan tatár nő története, amely a Zulejka kinyitja a szemét című regényemben megjelenik, átalakul a négymilliós „kuláktalanított” paraszttömegről szóló elbeszéléssé, és annak a hatmillió embernek a sorsáról is szól, akiket szülőhelyükről száműzetésbe hurcoltak. Vagy a szerény falusi irodalomtanár életéről szóló elbeszélés a Volga gyermekeiben a több mint egymillió volgai német sorsáról szól, akiket miután a fasiszta Németország megtámadta a Szovjetuniót 1941-ben, ellenséggé nyilvánítottak, s mindnyájukat száműzetésbe küldték. A legutóbbi regényemben, a Szamarkandi szerelvényben azt írtam le, hogyan mentenek meg család nélkül maradt, kószáló gyerekeket 1923-ban az éhező Volga-vidéken – ez tükrözi sokak sorsát, akik átélték az éhezést. Negyvenmillió ember éhezett harmincöt kormányzóságban. Bízom benne, hogy a regényeimet nem csak történelmi regényként olvassák. Arra törekedtem, hogy időn kívüli témákról is meséljek. Arról, hogy mi izgatja a különböző embereket, olyan dolgokról, amelyek nincsenek kapcsolatban az adott történelmi korral vagy konkrét földrajzi területtel. A Zulejkáról szóló regényben női kérdésekre akartam választ találni: mit tegyen valaki, ha a férje nem szereti? Vagy akkor, ha beleszeret az ellenségbe? Mi a nő számára a fontosabb: a férfi iránti szerelem, vagy a gyermeke szeretete? Feláldozhatja-e magát a gyermeke kedvéért, és mennyire messze mehet ebben az áldozatban? Lehet-e később fizetséget követelni a gyermektől ezért az áldozatért? Ezeket a kérdéseket ma is felteszik maguknak a nők.

A Volga gyermekeit rokonítják a mágikus realizmus írói világával, pedig dokumentálható történelmi eseményekről szól.

A Jakob Bach tanítóról szóló regényben az a kérdés merült fel: elfuthat-e az ember a korból, elrejtőzhet-e a történelmi folyamatok elől? A válasz egyértelmű: nem. Valamennyi ideig lehetséges a szökés, de előbb, vagy utóbb mindenképpen el kell merülni a saját országunk történelmében, annak részévé kell válni. És ez történik a Volga gyermekei főhősével.

A Szamarkandi szerelvényt írva is a történelem kegyetlensége és az emberi sors törékenysége foglalkoztatta?

A harmadik regényben az volt a szándékom, hogy ne csak az éhező gyerekek megmentéséről szóljon a történet, hanem a szovjet jelenség lényegléről, kettősségéről is. A Szovjethatalom első évtizedeiben gyakran ugyanazok az emberek hajtottak végre bűnöket és hőstetteket: öltek a polgárháborúban, elkobozták a gabonát és ezzel a parasztokat éhhalálra ítélték, az állami erőszakszervezetekben szolgáltak, azaz részt vettek a tisztogatásokban. Közben valódi hősök is voltak: mentették az éhező gyerekeket, harcoltak a keleti nők felszabadításáért, feláldozták magukat a második világháború frontjain. Akkor kik ezek az emberek – gyilkosok vagy hősök?

És miként tekintsünk rájuk, ha az egyértelmű értékelés lehetetlen? Ez a Szamarkandi szerelvény fő kérdése.

Hatalmas feladatra vállalkozott, ami lehet, hogy népszerűtlen a hazájában. Azt olvastam, hogy sokakat felháborított Oroszországban a Zulejkából készített tv-sorozat, mert nem esett egybe elképzeléseikkel a szovjet kor kezdeti évtizedeiről, például a kuláktalanításról, a kollektív száműzetésekről.

A Szovjetunióban hivatalosan 120 nemzetiség élt – valójában sokkal több. Valamennyi szovjet nép egyenlősége és a testvérisége fontos ideológiai fordulat volt, erősen propagálták a sztálini időben és utána is, egészen a Szovjetunió széteséséig. Ennek voltak gyümölcsei: a szovjet állam népei általában békésen éltek, a vegyesházasságok aránya nagyon magas volt. Ennek az idilli képnek a hátoldalán a nemzetiségi alapú megtorlások vannak. Ami a sztálini bűnöknek csak kicsiny része, s elsősorban a második világháborúra való készüléssel állt összefüggésben a 30-es évek végén, a 40-es évek kezdetén. Ezekben az években az országban „nemzeti kampányokat” folytattak - egész népeket minősítettek ellenséggé, Sztálin attól félt, hogy a háború elején ezek átállnak a fasiszta Németország oldalára. Ezért tíz teljes népet kitelepítettek és szülőhelyükről, távol a határoktól, az ország mélyébe száműzték őket: Szibériába, az Altáj-hegységbe, Kazahsztánba, Északra. Koreaiak, finnek, krími tatárok, lengyelek… És természetesen a volgai németek. Ez történt a Volga gyermekei regényem hőseivel: az oroszországi németek békés népe, amely őszintén szerette a hazát jelentő Volgát, a sztyeppét, hirtelen ellenséggé nyilváníttatott és megfosztották a hazához való jogtól.

Mit tudnak az oroszok ezekről a népekről, akiket a sztálinizmus bűnössé nyilvánított? És mit tudnak Sztálinról?

Ma bárki információhoz juthat a sztálini korszak terrorjáról – beleértve a nemzetiségek elleni hadjáratokat. Ez már nem titok. Bárki olvashat az oroszországi németek kitelepítéséről, a kuláktalanításról. Dokumentumkötetekben, és a Wikipédián is hozzáférhetők is ezek a tények, ahogy az én regényeimben is. Más kérdés, hogy az oroszországi társadalomban most zajlik a szovjet kor soros átértékelése. Az 1980-as 90-es évek fordulóján hatalmas volt a szovjet történelem iránti érdeklődés, a kétezres évekre ez kifáradt. Most viszont újra éledt az érdeklődés Sztálin személyisége, kormányzásának időszaka és öröksége iránt. Míg korábban a vezér cselekedeteit szélsőségesen kritikus szemlélettel vizsgálták, ma a Sztálin-szimpátia újjászületése figyelhető meg. Az elmúlt évtizedekben Sztálin mitikus alakká változott. Egyesek ebben az alakban látják lelki igényeik, vágyaik, fantáziájuk megtestesülését. Persze senki nem akarná, hogy megismétlődjön a harmincas évek nagy terrorja, nem akarják a nemzeti tisztogatásokat, a Gulág, a szibériai kitelepítések újjászületését. Idősebb emberek számára azonban nosztalgikus a sztálini kor, mint a boldog gyermekkor, a fiatalság ideje. Vannak fiatalok, akik már a szovjet kor után születtek, s erős és hatalmas hazát álmodnak maguknak, amellyel büszkélkedhetnek. Lehet, hogy azok, akik társadalmi igazságosságra vágynak, hisznek abban, hogy Sztálin idejében volt ilyen. Van, aki „erős kézről” álmodik, amely rendet teremt az országban, visszaadja a bizonyosságot, s az élet újra meghatározott és előre látható lesz. Ezek persze mítoszok. Különös lenne totalitárius társadalomban keresni a kiszámíthatóságot és az igazságosságot. Furcsa, hogy fiatal emberek olyan országról nosztalgiáznak, amely harminc éve, még a megszületésük előtt múlttá vált. Remélem, hogy az oroszországi társadalom szovjetnosztalgiája a szovjet tartalom utolsó villanása bennünk. Vagy, ha úgy tetszik a szovjetség agóniája bennünk.

Érdemes ilyen mítoszokkal harcolni?

Éppen most fontos beszélni a szovjet múltról, s úgy kell szólni róla, hogy végre elengedhessük azt. Tisztességesen kell csinálni. A zsarnokot zsarnoknak kell nevezni, a bűnt bűnnek, azaz nem szabad hárítanunk magunktól a megtörtént borzalmakat. Közben el kell ismerni a szépet, haladót, fénylő dolgokat, amelyek a szovjet korban voltak. És sok ilyen volt. Arra törekszem, hogy így mondjam el a történetemet: nem vádolva, nem védekezve, nem befeketítve és nem fényezve azt. Árnyalatokat, színeket keresek. Feltehetően ezért váltott ki az összes regényem ilyen nem egyértelmű reakciót, ahogy a Zulejka alapján forgatott sorozat is. Volt, aki a regényekben a szovjet múlt befeketítését, a haza történetének megrágalmazását látta. Mások viszont a terror megengedhetetlen irodalmiasítását látták benne, azt mondták túl könnyed, igazoló mese a szovjet kor tragédiájáról. Csak így lehet elérni a közös látásmódot: szakadás és viták útján lehet egyetértésre jutni. Sztálin, ahogy a szovjet ország, a szovjet kor is már múlthoz, a mitikus térhez tartozik. Miközben mindörökre az orosz társadalom kórelőzménye marad.

Infó:

PesText

Zúg a Volga

videóbeszélgetés, kivetítve a helyszínen

Guzel Jahinával M. Nagy Miklós beszélget

Szeptember 22., A38 Hajó

17.00