Nyomozás önmagunk ellen: Az ajtó a Nemzetiben

Szabó Magda Az ajtó című regényének adaptációja a Nemzetiben egyszerre vallomásos és abszurd. Képes nyers és kíméletlen lenni, ám jobb pillanataiban felemelően balladai.

Szabó Magda regényei nem adják könnyen magukat színpadon. Ami a regényben magával ragadó, könnyen érthető, a mű szövetéből kiszakítva zökkenőket okozhat a befogadásban. A Nemzeti Színházban bemutatott Az ajtó című előadás rendezője Szabó K. István egy sajátos világot teremtett. A jelenidejű történetbe, mint egy groteszk vallomás, hozta be a múltat és a főszereplő Szeredás Emerenc környezetét, a vele kapcsolatot tartókkal együtt. A regényből film is készült, melyet Szabó István rendezett Helen Mirrennel a főszerepben.

Szabó K. rendezésében is dominálnak filmszerű elemek, ám ezek ha nem is mindig, de képesek egybeérni a fősztorival, vagyis a bejárónő és az íróházaspár különös kapcsolatával. A színlapon olvasható, hogy az írónő saját maga ellen indított nyomozást. Ez igencsak találó. A rendezés legizgalmasabb nézőpontja ez a szembesítés. Az írónő önmagát szembesíti azzal, mit is követett el. Már az előadás elején az írónőt játszó Söptei Andrea egy kamerának beszél, szeretné meggyónni a bűnét. A bejárónőjéről Szeredás Emerencről pedig azt mondja: „ennek az asszonynak az arca egyszerűen nem hasonlítható máshoz, mint a sima, jelzéstelen, hajnali víztükörhöz.” Az adaptáció a rendező és Kozma András dramaturg munkája nagyon sok ilyen finomságot tár fel. Tele van apró részlettel, amelyből aztán kibontakozik az egész. Kiss Beatrix díszlete és Rátkai Erzsébet ruhái magukban hordozzák az egyszerűséget, de képesek ebből ki is lépni egy groteszkebb irányba.

Az előadás arra keresi a választ, hogy vajon képesek vagyunk-e élni azzal, ha valaki a bizalmát adja nekünk, ha valaki bár szinte mindenki számára zárva tartja azt a bizonyos ajtót, nekünk hajlandó kinyitni. Túl tudunk-e lépni önmagunkon, az önzőségünkön, a rigolyáinkon, az előítéleteinken, azon hogy mindenkit besorolunk valahová, csak önmagunkat mentegetjük állandóan. Az írónő és a bejárónő egy helyről jöttek, mégis teljesen más életet élnek. Nagyon költői az a jelenet, amikor kiderül, hogy Emerencet milyen tragédiák érték. Megjelenik a fiatalkori énje is (Martos Hanga). De Emerenc életben akart maradni és segíteni állandóan, még akkor is, ha az hosszútávon egyáltalán nem kifizetődő. A csalódások megedzették, sőt zárttá, morcossá tették, de a zordság mögött ott van a jószándék.

Udvaros Dorottya Szeredás Emerencének annyi rétege van, hogy a néző egyfolytában csak ámul. A félmondatai, a hangsúlyai is hosszú, titkokat rejtő vallomásként hatnak. Az alakítás rendkívül sűrű. Szeredás Eemerencnek megvannak a saját törvényei és a maga igazsága is.

Az írónő is egy helyütt azt mondja: „azért lettem író, hogy megpróbáljam kimondani a felismert igazságot.” Majd hozzáteszi: „azért lettem író, hogy ábrázoljak valamit, aminek a megmutatását fontosnak érzem. Az irodalom nem manikűrkészlet, az irodalom – kard, harcos lettem, amikor író lettem.” A kérdés már csak az, hogy az irodalmi harcnak, az írói szerepnek mi a kapcsolata magával a valódi élettel. Meddig bújhatunk el az előző mögé? Az előadás végén az írónő épp arra jön rá, hogy bár meg akart valakit menteni, lehet, hogy épp ez a szándék okozta a másik halálát, merthogy végig önmagára figyelt. Az előadás záróképében megjelenik több macska, a hiedelem szerint nekik több életük van.

Úgy látszik, a túlélés nem megy álmok nélkül.

Infó:

Szabó Magda: Az ajtó

Nemzeti Színház

Rendezte: Szabó K. István