Súlyos hüledezéssel fogja nézni az utókor azokat a végtelenül primitív, egymondatos válaszokat, amelyekkel Orbán Viktor évek óta menetrendszerűen lesöpri az asztalról a kirívó gazdagodásának immáron az űrből is jól látható jeleit. A Viktoriánus korszak ismétlődő rituáléja ez, ahogy az egykori fiatal demokratából posztmodern Döbrögivé vedlett alak feláll a mára építészeti műemlékké üresített Parlamentben, majd blazírt arccal elmantrázza, hogy ő üzleti ügyekkel nem foglalkozik.
Visszaül, a 133 legbátrabb mameluk pedig sietve megtapsolja a vezér valamelyik luxus üdülőhelyen frissen barnult tarkóját, és ügyész, rendőr szeme még sietősebben rebben el afölött, ahogy a főnök csettintésére senkikből rekordgyorsasággal milliárdossá vált kegyencek országnyi cégbirodalmakat üzemeltetnek. Közben a vagyonnyilatkozata szerint nincstelen miniszterelnök tízmilliárdos luxusrepülőgéppel repked nyaralni, míg bányatulajdonos apukája nevén egy erődítménynek is beillő luxuskastély-komplexum épül.
Orbán és sleppje nem úgy vágta zsebre az ország GDP-jének számszerűsíthető részét, mint egy segélycsomagokat megcsapoló közép-afrikai diktátor. Hanem a parlamentáris demokrácia keretei között, az Európai Unió adófizetőinek pénzén, a német kereszténydemokraták szíves támogatásával és nem mellesleg papíron legálisan tették ezt. Tetszik-nem tetszik, az új állampárt rohamcsapatok helyett egy halom jól fizetett aktakukaccal foglalta el az országot. És ezt a totálissá váló rendszert nem a terror, a fortélyos félelem igazgatja, hanem az emberi kisszerűség menedzselése; a számító gyávaság, a nagyipari eszközökkel irányított gyűlölet és az undor bűvös elegye, továbbá a tábor szektás vakhite. Ahogy egykor a puszták nyomorgó népe drukkolt az őket kirabló, rajtuk élősködő Rózsa Sándornak, úgy szurkolnak ma Orbánnak, hogy ő és családja túljárjon a sorosista pandúrok eszén.
Senki sem tudja, hogy hová és meddig lehet ezt fokozni. Azonban a történelem és a pszichiátria is ugyanazt tanítja: minél később pukkan ki a buborék, annál nagyobbat fog szólni.