„Augusztus 27-én a kaposmérői Ellenberger Csilla és a pécsi Tímár András egy orosz hegyivezetővel megmászták Európa legmagasabb hegyét. Sikerük értékét növeli, hogy a tizenöt órás mászás során a nyeregből az Elbrusz nyugati (5642 m) és a keleti (5633 m) ormára is feljutottak (ilyen 2016 óta nem történt meg magyar mászóval).”
Nyúlfarknyi hír az egyik hegymászóportálon, mellette a megjegyzés, hogy a duó ezzel bekerült a „Magyarok 5000-es csúcsokon” adatbázisba, ahol ezernyi név, köztük legalább kétszáz női sorjázik – időben és hegyenként kategorizálva. Ellenberger Csilláé háromszor. Az Elbrusz két csúcsa mellett a Kilimandzsárónál is ott van. Utóbbira tavaly januárban jutott fel, szerencsésen megelőzve a koronavírus miatti világbezárkózást. Az volt az első meghódított ötezres, másfél évvel korábban ugyan már nekivágott Európa-csúcsának a Kaukázusban, de társa rosszulléte miatt 267 méterre a csúcstól vissza kellett fordulniuk. Pedig nagyon akarta a hegyet, az első lépés lett volna a nagy cél minden földrész legmagasabb pontjának meghódítása felé. Amit éppen augusztus 27-én tűzött ki maga elé még 2015-ben.
Akkor tolták ki a műtőből, s ott, a kórházi ágyon jött a gondolat. Nem tudni, honnan, és nem tudni, miért ez ugrott be neki, talán csak azért, hogy elnyomja a többi, folyamatosan felvillanó, sötétebbnél sötétebb képet. Maga előtt látta a rémült-borús tekinteteket, a sajnálkozó arckifejezéseket, a döbbenetet, a tehetetlenséget, amikor kiderült, hogy daganatot találtak nála. Mert sokakkal ellentétben beszélt róla, nyíltan, realistán, megosztotta reményeit, félelmeit, a várható lehetőségeket. Meghallgatta a kérdéseket, a biztatást, a bátorítást, s látta a szemekben a félelmet, a viszolygást a haláltól. A lemondást és a hitet. És akkor – talán a gyerekkori olvasmányélmény hatására – bevillant a kép a Kilimandzsáróról: vörösen izzó napkorong a hófödte csúcs takarásában.
És elhatározta, történjen bármi, ezt élőben is megnézi. Sőt, a többit is, a műtőből, a kórházi ágyból ugyanis vezet út a kontinensek tetejére.
Két nap múlva engedték haza. Ült a lesötétített szobában, az ágy szélén, oldalából kilógó csövekkel és nézte a kezeit. Az eltűnt izmok helyét, az elvékonyodott alkart és ujjakat, melyek nem is olyan régen még sziklákat markoltak, a lesoványodott lábakat, melyek magabiztosan egyensúlyoztak a via ferraták háromezres szirtjein.
Messzinek tűnt minden, egy másik valóságnak, sokkal távolabbinak, mint lánya, akitől egy héttel korábban köszönt el mosolyogva a reptéren, s aki semmit sem tudott a betegségről és a műtétről, csak ment boldog cserediáknak északra. Majd, ha túl lesz rajta, elmesél mindent, örüljenek együtt, a nehezet ne vigye magával, azt egyedül kell feldolgozni, túlélni. Megsiratni. Aztán, amikor a zsebkendőért nyúlt, hirtelen elmosolyodott: micsoda szerencse, hogy a rák miatt nem a kezét kellett levágni, hiszen akkor orrot sem tudna fújni segítség nélkül. Majd felállt, hogy kimenjen a konyhába a mamához, megnyugtatni, hogy most már nem kell aggódni, nem lesz semmi baj. Persze fájt elindulni, bizonytalankodott a láb, kereste az irányt, de segített a dac, s haladt lépésről lépésre. Ki a konyhába, majd a kertbe. Vissza az életbe.
Fel a csúcsra.
