Lakóhelyemen – ahol egykor megtiszteltek díszpolgári címmel - feladatot vállaltam az előválasztáson. Hosszú sorok az urna előtt, így a szükséges dokumentumok áttekintése mellett a sorban állók türelemre intésével, nyugtatásával foglalkoztam. Miért tagadjam, délidőn, kora délután a választópolgárok átlagos életkora (ebben a választókörzetben mindenesetre) megközelítette az én életkoromat. Örömmel nyugtáztam, ha első előválasztópolgár állt be a sorba, közben hallgattam kor- és sorstársaim panaszait.
Elmondhatatlan keserűség és harag uralta a hangulatot a sorban. Nyugdíjuk alacsony értéke, az árak emelkedése, különböző „hatalmi zsiványságok” mellett rendre hangot kapott a rögtönzött kórus szólamában: külföldre szakadtak a gyerekeik, unokáik (jóformán mindenkinek a családjában volt ilyen). Mindent együttvéve: várva várt nyugalmas öregkoruk reményét vette el tőlük a Nemzeti Együttműködés Rendszere. A választás méltóságához illő hangnemet bizony nehéz volt őrizni ott, várakozás közben a sorban.
Ismétlem: keserűség és harag formálódott egy-egy forróbb pillanatban dühhé. Így jutott szembe Nagy László híres verse: vajon lehet-e „katedrálist építeni káromkodásból”? Elég lesz-e az elmaradt békés évek elvesztésének kórussá erősödő kétségbeesése? Nem egyszerűen a tavaszi választási győzelemhez, hanem a társadalom eleven szövete újraépítéséhez.
- Újraindítás! – kiáltja a sátorból a számítógépet kezelő fiatal szakember. (Nyilván az internetes rendszer biztonságos működéséről ad tájékoztatást.) - Újraindítás… - mormolom magam is, magamnak.
Lesz-e jóindulat, türelem, dialógusképesség a teljes magyar társadalom – intézmények, szervezetek, közösségek, szomszédságok stb. – „újraindításához”? Csak remélni tudom. Hátha ott, a sátrak előtt, a hosszú várakozás közben beletanulunk.