Magyarországon kétféle ember létezik. Az egyiknek van olyan korú gyereke (vagy képes még vállalni), aki után mindenféle kedvezményt igénybe vehet az államtól. A másik csak nézi, mit művel a kormány az adóforintjaival, mert kizárják minden osztogatásból. Pedig nagy részük szintén felnevelt legalább egy gyereket, aki jó esetben itthon dolgozik. Ők azt mondják, nekik is járna valami, ahogy azok is méltatlannak tartják a mellőzést, akiknek bármilyen okból nem lehet utódjuk. Ám a kirekesztés oly megszokottá lett, hogy mindenki csak legyint és tudomásul veszi: ilyen időket élünk.
A lassan tizenkét éve regnáló kormány családcentrikus, gyermekszerető, távlatos célokért küzdő baráti társaságként állítja be magát, ám közelebbről nézve már nagyon is tisztán látszik a valódi szándék. Az első orbáni években még hihető volt, hogy az ezerszer módosított, a gyerekeseknek és gyerekben reménykedőknek az ingatlanszerzést könnyítő csokkal, babaváró hitellel demográfiai robbanást készítenek elő a fiúk. (Mert lány akkor is kevés volt a döntéshozók között…) Később egyszerűsödött a képlet: mindig a választások közeledtével erősödött a család- és gyermekszeretet.
Különösen kilóg a lóláb a legújabb nagy találmánynál, az adóvisszatérítésnél. A kormányzásban és az állami vagyon szétosztásában megfáradt fideszes atya- és honfiak mindent bevetnek, hogy még inkább magukhoz édesgessék az ingadozókat, nehogy a többség elfelejtse a szavazóurnánál, kitől is kapott ajándékot. A kormány a kiugró gazdasági növekedést emlegeti az osztogatás okaként, és nem veri nagydobra, hogy a növekedéssel azonos ütemben nő a költségvetés hiánya is, többmilliárd eurós hitellel egyensúlyozzák ki azt. A kölcsönt persze nem ők fizetik majd vissza, azon gondolkodjanak az unokák, akik egyre kevesebben lesznek.
A gyerekszaporulat ugyanis a nagy osztogatás, kedvezményhalom ellenére is várat magára. Szomorúan állapítjuk meg minden KSH-összegzéskor, hogy fogy a magyar. Lehet, hogy más utat kellene választani, hogy tényleg több gyerek szülessen? Jövőre lehet.