Visszajött az érzés, amikor a határon átlépve izgulni kellett, vajon átengednek-e, jók-e még az okmányaink, belekötnek-e abba, hogy nagyobb címletekben vannak nálunk a német márkák, mint ahogyan ők szeretnék, a csomagunkba túrva találnak-e olyan élelmet, tárgyat, ami miatt abban a minutumban fordíthatnak is vissza, s ha kijutottunk, hazajöhetünk-e új Botas-cipőben Kassáról?
Az Európai Uniónak elvileg nem lehetnének első- és másodrendű polgárai, mégis épp a klasszikus értelemben vett Európában éreztem meg, mennyire másodrendűvé fokozott le engem a saját kormányom. Mondhatják, hogy balfácán vagyok, amiért tavasszal keleti vakcinával engedtem megszúratni magamat, mert hallgattam a háziorvosomra, mert hallgattam számos más orvosra, és a lehető leghamarabb védeni akartam fertőzésre érzékenyebb családtagjaimat, de szögezzük le a tényt, több százezren váltunk ezzel Európa másodrendű állampolgáraivá. A sors különös fintora, hogy ezt éppen Strasbourgban, egy Európa jövőjéről szóló konferenciára tartva kellett átérezni, ismét azzal a furcsa görccsel a gyomorban, amit már évtizedek óta nem tapasztaltunk.
Az utazás persze nem lehetetlen, ám mindenképpen jóval bonyolultabb, mint azoknak, akiknek elég csak felmutatniuk egy QR-kódot arról, hogy az unió által elfogadott vakcinával rendelkeznek, és úgy suhanhatnak át a határokon, mintha valóban nem lennének határok. Ellenben a magamfajtának tesztekre kell bejelentkezni, ami itthon még csak-csak istenes, hiszen ki kell ugyan fizetni húsz-huszonkétezer forintot, de falura is házhoz jön egy kedves doktornő, be se lép házba, az ajtóban tolja rutinosan a pálcikát előbb orrba, aztán garatba. A teszt eredményét angolul is kapjuk, ígérik, persze a gyomorgörcs itt sem múlik, vajon tényleg megérkezik a papír, mire indulna a repülőgép, vajon nyomtassuk ki, vagy bízzunk a mobiltelefonban? Rég elfelejtett, magunk mögött hagyott szorongások élednek újjá a reptérre haladva. Visszafelé még körülményesebb a helyzet, hiszen olyan országban kell keresnünk egy tesztelési helyet, amit nem ismerünk, és aminek a nyelvét talán nem is beszéljük.
Nem tudom magamtól elhessegetni a gondolatot: lehetett némi tudatosság abban, hogy az év elején olyan sürgetően oktrojálták rá az emberekre a koronavírus elleni keleti vakcinákat. De ha nem is volt tudatos, végül mégis beleillik abba a kormányzási stílusba, ami mostanság éppenséggel nem a nyitás, hanem a bezárkózás és a magányosság felé mutat. Minek utazzon a magyar, tán még látná, hogy Európa köszöni szépen, továbbra is jól van, az emberek mosolyognak, a városok tiszták, és a bagett még mindig ugyanúgy egy euró, mint tíz évvel ezelőtt. A francia liszt ára, úgy látszik, nem emelkedik. A magyar menjen csak a Balatonra, költse a pénzét a NER-lovagok szállodáiban, és várja áhítattal, hogy Debrecenben felépüljön a nemzeti vakcinagyár, ahol mi mást gyártanának, mint a szabad utazást ellehetetlenítő keleti vakcinát, oszt jó napot!