Nehéz megszólalni akkor, ha olyasvalaki távozik közülünk, aki oly közel állt hozzánk, aki szinte pótapukaként fogta mindig is a kezünket. Én is Péternek köszönhettem, hogy elindultam ezen a pályán, amint oly sokan mások is. Nem csak újságíró volt, nem csak remek, olvasmányos cikkeket írt külpolitikáról és minden másról. Igazi ember, humanista volt a szó legnemesebb értelmében. Atyai kedvességgel segített mindannyiunknak, ha bármi gondunk volt. Olyan empátiával rendelkezett, ami manapság mintha kezdene kiveszni a mindennapjainkból. „Ha publicisztikát írsz, mindig gondold végig, mit szeretnél mondani”, mondogatta jóságosan.
Sosem felejtem el, amikor a szárszói kertben, a gesztenyefa alatt édesapámmal, Rónay Lászlóval ücsörögtek. Tűnődtek az irodalomról, Péter is az irodalom világából érkezett, édesapja, Barabás Tibor egykor az Írószövetség elnöke volt. Most már mindketten ott vannak, valahol fent, az Örökkévalóságban és beszélgethetnek írókról, költőkről, az életünkről. Együtt figyelik, hogy boldogulunk vagy csetlünk-botlunk mi itt lent, az ő atyai gondoskodásuk nélkül.
