Szinte a klasszikus balladák baljós sejtelmessége jellemzi a mű atmoszféráját. Összhangban azzal, hogy az egyes szám első személyű narrátor története nagy hagyományokkal rendelkező témát bont ki: a végzet „hatalmát”. A regény esendő hőse ugyanis olyanná lett, amilyenné semmiképp sem akart lenni. Elkövette azt, amit bármi áron el szeretett volna kerülni. A távolból mintha Oidipusz fátuma idéződne meg.
Háy János nagy hatású új alkotásában mélylélektani és szociális dráma ötvöződik. Narrátora még fiatalnak mondható cigány nő, aki az „egészen lent” világában él, infernális körülményei közepette már a puszta túlélés is teljesítménynek számít. Önazonosságának gyerekkorától a lényegi komponense, hogy, mint fentebb már utaltunk rá, nem akar olyan lenni, mint az anyja, aki alkalmi partnere kedvéért gátlástalanul semmibe vette gyerekeit, bűnbe kényszerítette, megrontotta őket.
Nyomorúságos felnőtt életének egyetlen emberi kapcsolata a falu egyik idős, magányos asszonyához fűzi, számára ő a „Mamika”, aki neveli, tanítja, amennyire lehet, s mindig kisegíti patronáltját, aki szinte folyamatosan filléres gondok szorításában vergődik. A „jánka” (a főhőst Mamika csak így emlegeti, nincs – neki sincs – a műben igazi neve) pedig elvégzi a kertben, a ház körül a nagyobb erőkifejtést igénylő munkákat. Kettejük viszonya sokáig csaknem idillinek tűnik: ki-ki a maga lehetőségei, képességei szerint vesz részt benne.
A látszólagos harmónia akkor kezd megbomlani, amikor a „jánka” összejön egy folyvást pálinkát követelő, idült alkoholistával, s a férfi kedvéért lopni kezdi Mamika régről – még az apja révén – megmaradt italkészletét. A végkifejlet tragédiáját a narrátor (vagyis a „jánka”) szövege érthetően csak igen közvetve érinti: valószínűleg pálinkára szeretett volna pénzt kérni a jótevőjétől, ám ő erre – kezdettől helytelenítve e torz kapcsolatot – nem adott. A fiatalabb nő, akit eleve feszültségben tartott a testi vágy, a hajthatatlan elutasításra egy idő után – vélhetően – mind indulatosabb lett, s teljesen elveszítve a fejét, szinte önkívületében megölte azt az embert, akire az életben támaszkodhatott.
Tettét következetesen tagadja ugyan, de minden ellene szól. Élettársa, akit megvetően csak „ganaj embernek” hív, pontosan tudja, hogy a gyilkosság éjszakáján nem volt otthon, nincs semmilyen alibije. S amikor a férfi ezzel szembesíti, a nő – afféle macbethi reakcióval – elviselhetetlenségig fokozva a tragédiát őt is agyonveri.
A szerző érzékenyen ábrázolja azt, aminek hőse nincs is tudatában: az örökös alárendeltség lélekromboló hatását. A „jánka” a Mamikával való kapcsolatban mindig a kérelmező, akinek nincs semmije, akit folyvást tanítani, korholni kell: gyámolítani, vezetni. Mindig Mamika ad, mert neki van mindene, ami a másiknak fontos lenne. Társadalmi különbségük egyszerűen behozhatatlan, így egyre nyomasztóbb. Egy idő múltán pedig az adományokkal, kedves figyelmességekkel megédesített kiszolgáltatottság is lázadásra késztethet. A szüntelen hálára, köszönetre kötelezett végül könnyen elveszítheti a türelmét. Kiváltképp akkor, ha olyan lobbanékony természete van, mint – egy sokatmondó epizód szerint – a „jánkának”
A következetesen megtagadott anya a züllött szeretője kedvéért feláldozta a gyerekeit, a lánya a kedvese kívánságának feltétlen teljesítése végett elpusztította a segítőjét, s gyilkossá válva elveszejtette önmagát és a gyerekét is.
„Mikó meghat, aszitte, az lesz a kisgyerekbő, aki akkó született, mikó ő meghat, hogy ügyvéd, aszitte, az lesz, ami nem lett” – a „jánka” monológja, azaz a mű teljes szövege ebben az író által teremtett, tájnyelvi-csoportnyelvi beszédre emlékeztető regiszterben szól, aminek befogadása kétségtelen többletfigyelmet követel. „Azé tovább á, ha kőbő van” – a jelentés itt inkább csak a szövegkörnyezetből fejthető meg.
A puszta megértés e nehézségei híven kifejezik a beszélő és az olvasó társadalmi távolságát, jelezve egyszersmind azt, hogy a narrátor és a többségi társadalom, e két, egymástól távolodó világ között alig-alig lehetséges valódi kontaktus. Ugyanakkor a regényben megelevenedő lenti szféra semmiképp sem azonos a romák övezetével: a leszakadtak között hangsúlyosan „parasztok” is vannak, a feszültség nem etnikai, hanem szociális – a „jánka” élettársa és szeretője (egyikük sem roma) egyaránt afféle zombiként vegetál. – A mélyszegénységről, a nyomor bugyrairól megannyi jelentős szociografikus-dokumentarista mű született. Háy János regényének különlegessége, hogy a nincstelenek, a folyvást megalázottak világának ábrázolását a nagy pszichológiai tragédiák ősi motívumaival elegyítette. Az alkotás ennek révén válhatott roppant originálissá, mélyen fölkavaró élmény forrásává.
