Késő bánat. Talán ezt lehetne válaszolni Katarina Barleynek. Az Európai Parlament német szociáldemokrata elnökhelyettese ugyanazt a nyilvánvaló tényt mondta ki a minap, amelyet Hillary Clinton már három évvel ezelőtt vélelmezett egy oxfordi konferencián: Magyarország már nem demokrácia. Szerencsés esetben is hiába váltják le tudniillik jövő tavasszal választások útján a jelenlegi kormányt hazánk polgárai; az ország gazdasági erőforrásai egytől egyig Fideszhez közeli oligarchák kezén vannak, a végrehajtó hatalom ellenőrzésére hivatott intézmények élén pedig Orbán Viktorhoz lojális emberek állnak hosszú időre bebetonozva.
Az ifjú liberálisból vedlett éltes akarnok kezdettől fogva tudta, hogy a nyugati értékközösség elsősorban a demokratikus díszletek meglétére finnyás. Formálisan érintetlenül hagyta hát a közjogi struktúrát, de facto azonban önkényuralmat valósít meg több mint egy évtizede Magyarországon. Orbán kiterjedt rokonsága, baráti köre sem puszta mohóságból szállta meg a nemzetgazdaság úgyszólván minden szegmensét. Nagyon is kimunkált koncepció állt a „nagy zabálás” mögött. A politikai hatalom elvesztésével is számoló pártelnök-kormányfő immáron oppozícióból is bármikor kivéreztethet egy a jelenlegi ellenzék frontembereiből összeálló kabinetet. Hogy ismét az amerikai politikust említsem: Hillary Clinton bizony tévedett 2011-ben külügyérként, hiszen hazánk demokratikus voltának bizonyítékát a szabad választások lehetőségében látta budapesti vizitje alkalmával.
Arról lehetne vitázni, hogyan jutottunk idáig. Bibó István történelmi okokra vezette vissza a mindenkori magyarok megalkuvásra való hajlamát. Tény, hogy a szarvashibát mi követtük el, mert a figyelmeztető hangokat figyelmen kívül hagyva „fülkeforradalmat” csináltunk négy kormányzati ciklussal ezelőtt. De Orbán azóta tett arról, hogy ha akarjuk, se tudjuk jóvátenni akkori baklövésünket. Megtanulta a leckét attól az igen rossz emlékű történelmi személyiségtől, aki kormányzati pozícióra áhítozva úgy vélte, ha jogszerűen hatalomra kerül, utána már ő dönti el, mi a jogszerű.
Ám ha így áll a helyzet, s a hatalom kizárólagos birtoklására törő Orbán Viktor hazai ellenzéke csaknem eszköztelen, most már az összeurópai intézmények térfelén pattog a labda. Meg kell hagyni, az Unió egyetlen valóban népképviseleti szerve heroikus küzdelmet folytat Budapest és Varsó megzabolázásáért. A szocdem Katarina Barley nem magányos fecskeként figyelmezteti a világot az orbáni mesterterv egész Európára veszélyes voltára. Érthetetlen viszont, hogy a részben piszkos kis tagállamközi háttéralkuknak köszönhetően felállt Európai Bizottság miért ragaszkodik még mindig a néhai Chamberlain által ihletett, kudarcos megbékéltetési politikához. Az Ursula von der Leyen vezette biztosi testület dacol az uniós törvényhozással, s a végletekig halogatja azoknak a pénzügyi szankcióknak a kiszabását, melyek a kelet-európai zsarnokok számára fájóak lennének. Igaza lenne Orbánnak, s az EU vezetői egy vidéki kócerájt se lennének képesek elvezetni?