Bár az oroszországi választásokon a pénzosztogatások, az esélyes jelöltek letiltása és más manipulációk révén a kormánypárt megőrizte kétharmados többségét, mégis hiba lenne egy kézlegyintéssel napirendre térni az eredmények fölött. Miközben a hatalmi kérdést az egyéni körzetben megszerzett mandátumok döntötték el, az orosz társadalom politikai hangulatáról a listás eredmények adnak képet. És az Egységes Oroszország, ha csak néhány ezrelékkel is, de a bűvös ötven százalék alatt maradt, öt százalékponttal kevesebbet kapott, mint a 2017-es választásokon.
A kremlinológusok nyilván joggal figyelmeztetnek arra, hogy az indulók között voltak a Kreml által támogatott álpártok és komolytalan jelöltek is. A szavazatát leadó ember szintjén a dolog mégiscsak arról szólt, hogy vagy a kormánypártra, vagy másra szavaz, s aki az utóbbit tette, annak valamilyen oka biztos volt rá. És ha a szavazáson résztvevő orosz állampolgárok többsége így döntött, akkor érdemes utána gondolni annak, hogy a hatalmas kormánypárttal szemben kire és miért voksoltak.
Sok nyugati elemző sommásan „álpártoknak”, a „Kreml bérenceinek” nevezi a parlament ellenzéki pártjait. Kérdés azonban, hogy mit tekintünk ellenzéki pártnak. Kétségkívül egyikük sem adná vissza a Krímet az ukránoknak (amúgy Alekszej Navalnij sem tenné), de a nyugdíjkorhatár felemelése ellen a kommunisták és a szocialisták országszerte tüntetéseket tartottak, parlamenti harcot folytattak, amiből a mostani voksoláson profitálni is tudtak. Az éves költségvetésről a parlamentben valódi viták folynak, számos módosító indítványt fogadnak el. Az oxfordi egyetem hosszú tanulmányt jelentett meg az Állami Duma szerepéről az orosz költségvetés elfogadásában. Az ellenzéki pártok az elnökválasztáson ellenjelöltet állítanak Vlagyimir Putyinnal szemben, de elfogadják Putyin győzelmét. Ugyanakkor szemet hunynak afölött, hogy a hatalom más, valóban esélyes jelöltek indulását megakadályozza. Ideológiai tekintetben mély szakadék van köztük az államosítások és a privatizáció, a mérsékelt liberalizmus és a szélsőséges sovinizmus kérdésében, de a mai hatalmi viszonyok között ezeknek a nézeteiknek nincs sok gyakorlati jelentősége. Röviden szólva ők a kormány, de nem Putyin és a rendszer ellenzéke.
Idén négy ilyen ellenzéki párt jutott be a Dumába, alaposan átrendeződött erőviszonyokkal. Négy éve a kommunisták és a szélsőségesen soviniszta Vlagyimir Zsirinovszkij „liberális demokratái” nagyjából ugyanannyi mandátumot szereztek. A kommunisták most közel háromszor annyi szavazatot kaptak, mint a kizárólag szájhősködő Zsirinovszkij. Ez bizonyos értelemben az ellenzéki szavazók érettségét bizonyítja, hiszen a kommunisták merev ideológiájuktól függetlenül elsősorban szociális kérdésekben, a vadkapitalizmus és a korrupció ostorozásával növelték meg a voksaik számát. És Alekszej Navalnij támogatásával, aki a börtönből is okosan politizált, így az esélyes ellenzéki jelöltek, elsősorban a kommunisták támogatására szólította fel híveit. (Ez is mutatja, hogy Oroszország nem a nyugati sémák szerint működik.) A párt elnöke az idős és vonalas Gennagyij Zjuganov, de fiatal politikusaik közül sokan a nyugatias szociáldemokrácia, mások pedig a Teng Hsziao Ping-féle kínai reformerek felé tájékozódnak.
Zsirinovszkij csapatával fej fej mellett végzett az Igazságos Oroszország. Ideológiáját tekintve szociáldemokrata párt, amely teljes jogú tagja a Szocialista Internacionálénak. Így elvben az MSZP testvérpártja is. Az Oroszországban is bevezetett, ott 13 százalékos szja-val szemben áttérne a progresszív jövedelemadózásra, és a szociális piacgazdaság híve. Ez derék szociáldemokrata program. De orosz módra megfejeli a történetet, hogy a párt egyik alelnöke Zahar Prilepin író, akinek Mert mi jobbak vagyunk (Szányka) című, világsikert aratott regénye nálunk is megjelent. Nyugati kritikusai annak idején Hemingwayhez hasonlították a prózáját. A hasonlat annyiban valóban helytálló, hogy Prilepint is vonzza a háború és a kaland, őrnagyként harcolt a kelet-ukrajnai orosz felkelők hadseregében. Személyében (ahogy hőseiben is) jellegzetes képviselője a szélsőbalos nacionalistának, amely típus a magyar közéletből tökéletesen eltűnt.
Az öt százalékos küszöb fölé éppen bebillegve az Állami Duma ötödik tagja lett az Új Emberek nevű liberális párt. Egy szellemes megfogalmazás szerint a mérsékelt navalnijisták szavaztak rá, azok, akik elvben egyetértenek Alekszej Navalnij ellenzékiségével, de igyekeznek lojálisak maradni a rendszerhez. Főleg fiatalok, akiknek a jelenléte remélhetőleg frissítően hat az egész törvényhozásra.
Akármit gondoljunk is a mai Oroszországról, az ellenzék „háziversenyében” a baloldali és liberális erők nagyon legyőzték a jobboldali, agresszív sovinizmust, és ez legalábbis nem rossz hír.