Egy olyan kés kell, amivel ha felvágom a párnámat,
nem sérülnek meg rejtett álomkellékeim.
A Trabantroncs, aminek a motorja még ma is működik.
A fekete zsákok kinőtt ruháinkkal.
Jelmezekben fekszenek odalent a halottak is.
Sosem húztak volna öltönyt részeges nagyapáink.
És nincs felettük virág, csak a gaz nő újra.
Mama kerítésének túloldalán óvoda volt.
Mennyi gumilabda pattant át, gurult hozzánk.
Nem adtuk vissza nekik. Ami leeresztett,
az átdobtam, tessék, gyógyítsátok meg.
Itt egy kar nélküli, kócos baba. Ezt is.
A régi, átalakított nagyszülői házak udvarán
idegen gyerekek játszanak indiánosat.
Nem mi vagyunk azok, és a verandán sem
nagyszüleink állnak. Nem jön csilingelve a szódás.
Csupa bújás, menekülés, rejtőzködés volt a gyerekkor.
Padlásokra, bunkerekbe, deszkákból tákolt ólakba.
Ott akartunk maradni, tudtuk, hogy sérülékeny.
Mi nem voltunk azok, csak az akkori felhők vonszolta idő.
Elég volt ez az egy város. És ha elhagytuk, hetekig meséltünk.
Képzeljétek, meredek utcák, a föld tele kaviccsal.
Nem nő meg ott semmi Kígyófa vagy Tarzanfa.
De vannak zengő erdősávok és eltévedések.
Ki kell vágnom álmaim burkát, hogy több levegő
jusson oda a gyerekkorból, mert beáramlik.
Azóta is utazom. Kollégium, albérletek.
Sehol nem vagyok úgy otthon, mint.
De nincs szó, csak nem vagyok otthon, és mégis a meleg.
Padlások zsákokba gyömöszölt kellékei. Egykori levelezések.
Puffadt dzsekik, rövid, szűk márványfarmer. És a galamb azt
énekelte, hogy csütörtök. Megelégedtünk, nem kellett a péntek.
