Nem szerettem terhes lenni. Fiatal vótam, akartam vóna szórakozni, nem örültem neki. Az uram nem szerette, hogy én nem szeretem. Olyan ronda csúcsos hasam vót, juj, de ronda. Mikor férjhö mentem, igen vékony vótam ám. Aztá terhesen meglettem nyócvan kiló is, mind a kétszer, de lefogytam. Hetven kiló körül lettem, mostan meg hatvan se vagyok. Ötven se. Mikor utoljára méredzkedtem, ötvenvalahány vótam. Nem baj, úgyse tudok járni, ha kövér lennék, még úgyse tudnék. Így is esek-kelek. Igen vigyázok ám, mer ha megen elesek, én onnan többé föl nem kelek.
Itt is elestem, kinn az utcán, mikor egyszer épp gyütt egy nagy autó az átelleni szomszéd kurváér. Sikkesen beugrott, mentek a mezőre. Én meg feküdtem az utcán. Aztán gyüttek vissza elég hamar, mer nagy meleg vót, ilyen nagy melegségben az autó is milyen meleg lehetett. Kirakta a pénzes ember, és ment, mint a vihar. Ismertem azt az autót, az az ember lebúbolta ám a nőt, de hányszor. De aszondták, a nőnek valamelyik fiatal lányrokonát is. Mer azt is viszik már a hapsik. Tizenöt éves, szép lány. Úgy vót, hogy megy tanulni, de bizony nem ment. Keresi a pénzt.
Ugyanitt az utcán vót az is, mikor a fiam hajtotta a motort, úgy ment, mint a villám. Tíz-tizenegy lehetett. Valaki kihúzott egy drótot, hogy bukfencezzen fel benne. Erre az uram odament, az hiányozna, aszondja, hogy a fiamnak valami baja legyen, maga megdögölne. Mikor még pici vót, a fiamnak igen girbe lába vót. Jaj, milyen kis aranyos nadrágkái vótak. Jó kisgyerek vót, aztán olyan rossz lett, hogy az borzasztó. Az uram sokszor megmérgelődött, szidta, én meg megpártoltam. Jól van, pártold, nyald ki a valagát, nem is egyszer mondta az uram. Hát hogyne pártoltam vóna. Mindig én vótam a fiamnak a mindene. Már iskolás vót, de még beleült az ölembe, hiába mondta az uram neki, látod, hogy el van fáradva anyád, hagyjad már. Csak üddögelt az ölembe.
Az ő szemit is megdobták téglaporral, mint az enyimet. Két hónapig vót kórházba, igen csúnya vót a szeme. Nem is lett olyan valódi jó. Mindenhogyan énrám hajazott, a bajságba is. Később sok galibát csinyált ám. Udvarolt mindenfelé, ennek-annak. Vót egy lány, annak az anyjával már meg vót beszélve, hogy valami bálba megyünk, aztán összegyünnek, esküvő, de mi lett, semmi. Rosseb tudja, mennyi lányt hódított ez meg. De aztán egyszer aszondta, a faluba a Liliom Nóránál rendesebb lány nincs. Ő kell neki. Igaza is vót.
Az a legfontosabb, hogy a fiam jó ember. Ez ám a legnagyobb jóság. Ha nem lenne rendes ember, kiderülne, mer idább-odább kiejtené, amit nem akarna, azt is. Mindenki szereti, csak az anyósával vót rosszba. Beszéltek is, nem is. De az anyósa többet vót ám kórházba, mint nem. Eljárt templomba is, mikor nem fulladozott. Ha jól vót, gyütt.
Az apósa meg egy csöndes ember vót. Nagydarab. Egyszer háztetőn dógozott, aztán leesett. Még el tudták vinni kórházba, de meghalt. Hamarosan ment vóna nyugdíjba. Úgyhogy a menyem aptya meghalt, anyja meg sokat vót kórházba, ezér őt inkább a keresztanyja tanította. Az meg a férjével sokat vitatkozott. A férje nem vót hízelgős, nem ám. Ilyen embert én nem tudtam vóna megszokni. Az uram más típus vót. A fiam inkább az én típusom, mer én se tudtam soha könyörögni. Szegény uram, én elharagudtam vóna talán mindörökre, de az nem tudott haragudni. A gyerekeim olyanok, mint az én fajtám. A menyem, az jobban megbocsátó. Több benne a jóság, mint a fiamba. Soha olyan nem vót, hogy rászóljak. Mikor összekerültek, nem tudott főzni, hun tanulta vóna meg, csinyáltuk ketten. Pedig nekem is vót dógom elég, akkor dógoztam a templomnál.
Addig is elmentem minden vasárnap, habár reggel csak idább-odább. Szerettem a Jóistent, szerettem imádkozni. Mennyi kis szentes füzetem van! Az uram is ott dógozott, szerettünk ott lenni. Engem a papok is igen szerettek. Átöleltek mindig, jaj, Jolikám, csakhogy látom. Ilyet mással nem csinyáltak. De még mikor a szívemmel vótam két hétig a kórházba, ott is vót egy pap. Ki akar gyónni? Mindjár jelentkeztem. Odaült mellém, aztán nem csak gyóntatott. Az egész fiatalkorát elbeszélte, hogy hogyan került papnak. Annyira el szeretett velem beszélgetni. Megérzik-e, hogy valaki szereti őket, én nem tudom. Én is elmeséltem, hogyan kerültem ide. Fiatal pap vót ám. Egyszer, mikor Zellbe mentünk, az a pap is, aki gyütt velünk, leült velem szembe, az is elkezdte. Mégse lettem apáca. A Jóisten úgy akarta. Megáldott inkább kettő gyerekkel.
Az uram nem vót mindig megelégedve a papokkal. Az esküvőnkön se. Aszondta, mér köllött a papnak a karikagyűrűről beszélni. Hát hiszen jól beszélt. Szeretett az is. Esperes vót. Jó pap vót. Az csak a Magdus testvéremet nem szerette. A Magdus igen pletykás vót, elmondta a falunak, mit látott meg hallott. Vót annak a papnak egy ilyen szakácsnője. Egy ilyen fiatal öreglányféle. Aztán az elmesélte a Magdusnak, hogy hát odafeküdtem, aszondja, a plébános ágyába, olyan jó hely vót, olyan jó meleg. Hát akkor? Kitellett attul a paptul. Én szerettem, mer elvégezte rendesen a dógát, de mit tudjam én, hogyan, miképp vót. Az is lehet, hogy nemcsak ez vót neki, a szakácsa. Sok pap van ám, aki nem tudja betartani, amit köllene. A papok se nagy szentek ám. Magdus elplelykálta ezt a dógot, erre a pap kiprédikálta a Magdust a szószékrül. Hogy milyen durva beszédet folytatott ellene, hogy valaki odament mellé, pedig csak jóba vótak, a Magdus meg kikombinálta, hogy akkor mindjár feküdt is vele.
Velem mindig csak jót tettek a papok. Még ez a nyakláncom is pap miatt maradt meg. A plébános hozta ki, mikor leégett a házunk az esküvő előtt, nézz oda, mondta, ezt én mentettem meg. A templomba az a tizenkét év, az vót a legjobb. Azt az uram is szerette. Mi vótunk a harangozók. Az uram utána ment iddogálni a kocsmába, én meg haza. Hozott nekem meggylikőrt. Akkor szoktam rá, de nem ám olyan nagy mértékbe. Ő mást ivott, erőset, azt nem szerettem. Hadd igyon, ha jólesik neki, hiszen annyi nem árt, ad egy kis erőt. Azok vótak a legszebb éveim. Sokat dógoztam, de az uramba is nagy igyekezet vót. Mindig azon vót, csak hogy nekem jó legyen. Csak azt sajnálom, hogy nem maradt semmi emlék. Az uram aszondta, nem köll semmi, minek, meg így, meg úgy. Pedig lehetett vóna hozni egy emléket.
A lányom az én fajtámra fajtázódott, mer az is szeret a templomba járni. Sok mindenen keresztülment. De arra nem tudnék gondolni, hogy becsapta vóna a férjét, összerakta vóna magát valakivel. Pedig nem akart ám hozzámenni, csak mondtuk neki, hogy huszonnégy éves, nem járhatja már a világot. Vagy férjhö megy, vagy nem gyün a házhoz. Ez igaz vót.
Mikor vót a gondja a férjivel, én hazavettem vóna, de az uram nem engedte. Aszondta, mit akarsz, hogy itthon kurválkodjon? Szerencse, hogy a nászasszonya a pártját fogta, megadott neki mindent. Azér nem engedtük haza. A férje szereti ám. Nem vót az életük mindig az a nagy veszekedés. Most már talán megöregszenek együtt.
Nekem szerencsém vót az urammal, mer jó ember vót. Más mennyi könnyet kihullat valami dögér. Sok rohadék kurvahajcsárér. Ezeket nem sajnálom, mikor meghalnak, a Jóisten sose segélje meg őket, ne adjon nekik erőt, egészséget.
Én nem panaszkodhatok. Lett vóna más is, de így vót jól. Azér az sokszor eszembe van fiatal korombul, hogy velünk átellenbe vót a major. Ott vót valaki. Igen-igen szépen tudott harmonikálni, pedig már beteg vót. Szívbeteg. Nekem igen tetszett, ahogy az elmuzsikálta az Akácos utat. Hányszor elmuzsikálta egy-egy este! Huszonöt-huszonhat éves körül vót, mikor meghalt. Milyen szépen tudott az harmonikálni! Ahho elmentem vóna feleségül, ha nem beteg. Aszondja a lányom, gyönyörűen tudott harmonikálni a férje is, de csak régen. Már sose harmonikál.
Amikor megvót az esküvőnk, még élt az a harmonikás. Aztán halt csak meg. Mi meg két napra az esküvőre már mentünk krumplit kapálni. Tavaszi munkák vótak. Nem nászút. Ilyen parasztféle hova menjen nászutazni? A pokolba. Mezőre. Bele köllött nyugodni, úgy vót, aztán jó vót.
Az jutott eszembe, hogy ha én meghalok, engem már senki nem sajnál? Az én időm lejár. Aszondják, összekombinálok mindent. A lányom is rám kiabál mindig, meg az unokám is, hogy ne kombináljak, de a másik pillanatban meg már szépen beszélnek. Lánygyerekbe azér talán több szeretet van, mint fiúba.
Kiürült ez az utca, az emberek elpotyadoztak. Mióta én itt vagyok, mennyien meghaltak, de mennyien! Nálam sokkal fiatalabbak. De van élet is, vannak aranyos kis állataim most az istállóban, úgy szeretem őket, fecskék. Begyünnek ide, ha bogarat találnak. De szépek, juj, de szeretem őket, mostanába röpülnek ki a fészkükből. Sok fészek van ám. Az uram régen leverte őket. Mielőtt meghalt, aszondta, nyugodjak meg, adott pénzt a fiamnak a temetésemre. Az enyimre is. Aszondta, nyugodtan legyek, arra már megvan, az már nem az én gondom.
Hát erre én nem tudtam ám gondolni, hogy meghal. Meg hogy én is meghalok. De mikor? Apám mindig aszondta, hogy ő lesz a százesztendős jövendőmondó. Aztán hatvanöt vót, mikor meghalt. Most már mindig ilyenekre gondolok, hogy én mikor megyek. Melyik óra, melyik perc, melyik pillanat lesz. Beveszem a vérnyomáscsökkentőmet. Mindennap egy köll.
A szívre meg minden második nap egy szem. Aztán alszok. Mostanába nem álmodtam az urammal, hátha most álmodok.
