Amikor a dolgozószoba nyitott ablakán át beszűrődött a hajnali világosság, a szoba sokkal nagyobbnak látszott, mint amilyen valójában volt, kellemes hűvösség áradt szét a falak között. Diófák, eperfák, a földszintes házak ablakaiba kiültetett muskátlik, rezedák és a szélesen hömpölygő Duna illata keveredik ilyenkor… Krúdy hevesen megrázta a fejét. Nekrológot kell most írni, nem ezt! Nagyot sóhajtott. Elveszített egy jó barátot, akivel évtizedeken át közel voltak egymáshoz, nem csoda, hogy nem megy az írás. Vagy eljött az a pillanat, amitől minden író a legjobban retteg, és nem tud már írni? Lehet, hogy semmi új nem jut az eszébe? Egyébként ezekben az órákban szeretett leginkább dolgozni, 16 „árkus ív” volt a napi penzuma, ami Jókaiéval vetekedett, de most nem ment a munka, gondolatai el-elkalandoztak. Gondterhelt arccal kereste meg a cigarettatárcáját és a gyufatartót, és rágyújtott egy Stambulra. Az asztalra könyökölt, fejét félrebillentette és újraolvasta az utolsó sorokat, amelyeket egy perccel előbb vetett az előtte fekvő lapra.
„Ezekben az években a Szervita téri virágüzletben egy barna, csillagszemű, nagyon finom arcú kiszolgálóleány kezdi tűzdelni a virágokat a gavallérok kabátjainak gomblyukába. A kor divatja szerint virágot viselt mellén minden valamirevaló úriember. Ide tért be a vörösbarna szakállú Podmaniczky Frigyes mindennapi fehér szekfűjéért, Károlyi István gróf búzavirágjáért, Szemere Miklós tearózsájáért, Batthyány Elemér gróf kaméliájáért.”
Nos, igen. Ez volt a legendák övezte Pest az 1870-es évek elején, amelyről annyi novellát, regényt, elbeszélést és tárcát írt az elmúlt évtizedek alatt, hogy már maga sem tudja fejben tartani. Úgy írt erről a világról a századfordulón, és később is mindig ezernyi oldal terjedelemben, hogy sosem élt benne. 1878-ban született, és csak az 1896-os millenniumi ünnepségekre érkezett Pestre kétszázötven kilométer távolságból, a Nyírségből. Aztán mégis ő lett az a magyar író, aki megköltötte a régi Pest mítoszát, ami igazabb volt a valódinál. Magába szívta, megbabonázta, rabul ejtette a régi világ a gyönyörű hazugságaival már az első este, amikor Pestre érkezett. Belevetette magát a városba, habzsolta, szívta magába a századforduló lázas, lüktető életét, új élmények, nők után loholt, remegett az izgalomtól, és tomboló becsvágy munkált benne. Az első író akart lenni, a legjobb, a legtermékenyebb, ezért is kutatott, keresett állandóan, figyelte a nőket és a férfiakat, a fiatalokat és az öregeket, felcsipegetett minden információmorzsát, s végül mindenből költészetet csinált. Úgy írt, ahogyan más levegőt vesz, nem is nagyon tudta, mikor dolgozik, csak azt tudta, hogy muszáj írnia. Dal és legenda lett a külvárosi cselédlány, vagy prostituált életéből éppen úgy, mint a Palotanegyedben élő arisztokratáéból, felsőházi politikuséból. Valami káprázatosan újat akart kitalálni, aminek az olvasása gyönyört okoz, és úgy árasztja el az olvasót, mint az áradat, sodor magával és mélyre visz. Melyik barátja is nevezte biedermeier bombáknak az írásait?
Szerette Rózát, mint nőt, mert mindig is szerette a nőket, valójában a női eszményt, és szeretett szerelmes lenni, legalább is egy kis ideig. Az okos Pilisy Rózával olyan szerencsésen alakultak a dolgai, hogy miután szerelmi viszonyuk véget ért, jó barátok lettek. Ez más nőkkel csak ritkán sikerült, a lelki alkata éppenséggel nem tette lehetővé, hogy hű legyen, de ezt hiába is próbálta elmagyarázni a kedveseinek. De Róza más volt, mint a többi nő. Nem érdekelték a konvenciók, és bár festményszerű díszletek között élt, ő maga sosem volt hamis.
Jól emlékszik arra az estre, amikor először lépett be Madame Rose szalonjába. Húsz éves volt, csetlett-botlott a sok vendég között. Róza a duplaszárnyas üvegajtóban állt, alakjában volt valami tiszteletet parancsoló, rögtön el tudta hinni róla, hogy ő a ház úrnője, akire odafigyelnek, aki körül pezseg az élet. Negyven évesen is vonzó nő volt: a válla gömbölyű, még mindig gyöngyházfényű, testének ez a része adta meg magát leglassabban az öregedésnek, ajkán jóindulatú mosoly játszott, csípője telt volt, fehér ruhája egyáltalán nem kihívó, de azért hatásosan rejtette el dús idomait. Krúdynak borzasztóan tetszett, ahogy Róza a kezét tartotta, a lámpa fénye keresztülsütött az ujjain, amikor a poharát koccintásra emelte. Lenyűgözve bámulta, és persze hogy azt hitte, beleszeretett.
Csodálta az estélyt is, az elegánsan öltözött férfiakat, a nevetgélve hajukat igazgató nőket, a rengeteg fényt és a csillogó poharakba töltött pezsgőt. Ámulatba ejtette a darulábakon álló ezüst névjegykártyatartó az előszobában, amelybe ő ugyan semmit nem tudott elhelyezni, de a barátjától tudta, miféle rendű és rangú emberek hagyták már benne kártyáikat. Csodálta a szalon süppedős szőnyegeit, az aranyfa burkolatú falakat, az ezüst csillárt, a diófasztalon álló tálakat, s végül a kétszárnyas üvegajtó mögött a baldachinos ágyat, a falon a rengeteg fényképpel grófokról, királyokról, írókról, akik mind Madame Rose barátai voltak. Ki ne szédült volna el mindezek láttán? Ő, aki egész fiatalon is zsonglőrként játszott a szavakkal, olyan eufóriában égett, hogy alig tudott megszólalni, miközben körülötte mindenki könnyedén társalgott, mesélt, ivott és cigarettázott. Egy nyurga fiatalember körül kisebb társaság gyűlt össze.
- Hihetetlen, mit láttam vasárnap a Royalban. A francia Lumiére testvérek fantasztikus fényképészeti találmányát mutatták be. Teljes élethűséggel látni a peronon szaladgáló embereket, egy robogó vonatot, azt, ahogy a pályaudvaron az emberek söröznek, kártyáznak, szivarra gyújtanak…
- Valóban mozogtak az emberek a képen? – álmélkodott egy fiatal nő.
- Ezt mondom! S mindez ott a szemünk előtt történt.
Madame Rose Krúdy vállára tette a kezét, és magával vonta a pamlagra.
- Jöjjön, én már hallottam ezt a történetet, másodszor már nem olyan érdekes.
- De hát ez a mozgó kép, vagy micsoda mégiscsak…
- Mit nem mond? Ez jó. Heltai örülni fog, ha meghallja ezt a kifejezést. Biztosan költ belőle egy dalt.
- Heltai, a költő?
- Nem is az Elemér gróf! Egy Batthyány sosem ülne fel egy ilyen becsapós trükknek, annál sokkal több esze van. De a költők szeretik a varázslatokat, és szeretnek mindenféle titkos dolgokat kipróbálni, vagy tán tévedek? – nevetett Róza kivillantva fehér, egyenletes fogait.
- Úgy érti… - hebegte Krúdy.
- Úgy ám! - felelte és szerelmes öleléssel magához vonta a fiút, aki bódultan szívta magába az illatát és fejét a melle közé fúrta.
Másnap Róza azt mondta Krúdyról, hogy bár szellemileg nem volt valami jó formában, de azért a fiú egy zseni. Igaz, minden szeretőjéről ezt gondolta egy darabig.
Krúdy rágyújtott egy újabb Stambulra. Különös, hogy korábban sosem gondolt erre az estére, csak most jutott az eszébe. Fura dolog az emlékezet. Nem mi választjuk ki, hogy mit akarunk megjegyezni, hanem az, ami meg akar maradni az emlékezetünkben, választ ki minket. Ki gondolta volna, hogy az idős asszony halála éppen egy ilyen frivol történetet hív elő a rengeteg emlékfoszlány közül? Kár, hogy ezt nem írhatja meg, Lázár rögtön kicenzúrázná a szövegből. Írta tehát tovább azt, amit illendő volt írni, de a kisördög azért csak ott munkált benne.
„Az Arany Sassal szemközt egy földszinti lakást bérel egy sokáig ismeretlen hódoló az egykori virágárus kisasszony számára, a főváros legjobb francia és német nyelvmestereit, egyetemi tanárait járatja Róza kisasszony tanítására. Angol társalkodónő vigyáz, hogy komolyabb következményei ne legyenek az éjjeli zenének, amelyeket Gullner alispán vezetésével a Pest megyei gavallérok a rejtélyes kisasszony ablakai alatt rendeznek.”
Igen, Róza a belvárosi ház erkélyén mindig valamelyik lovagját várta, aki előbb-utóbb el is jött, virágot hozott, és akit azután a szobájába vezetett, búcsúzáskor pedig a kapuig kísért. De akkor már az a köteg bankjegy, amit korábban diszkrét férfikéz a kisasztalon elhelyezett, ezüstbélésű bőrpénztárcában a hálószobaszekrény polcán feküdt egy csontkoponya társaságában. A halálfejre azért volt szükség, mert a babonás Róza szerint elrettenti a tolvajokat. A madame szerepét játszotta Róza előbb az Újvilág utcai házban, majd „kézimunkára és háztartási munkára” felvett lányaival a Magyar utcai kis palotában fehér ruhában, kontyba tűzött hajjal, és úgy tapadt a szerepéhez, hogy csak egyszer akart megválni tőle. De abba majdnem belehalt.
Krúdy pedig újabb és újabb regényekbe vetette bele magát robusztus írói magabiztossággal, és számtalanszor megírta bennük Róza szeretni való alakját. Megírta fiatalnak, idősnek, pestinek, vidékinek, és mindig ragyogó sikerei voltak ezekkel a történetekkel, talán mert nem csak olyan krúdysan költőiek voltak, hanem sokszor humorosak is. De ma már restelli, hogy annyira elvakította a naiv lelkesedés, hogy csak a valóság egyik felét tárta fel, a sötétebbet elhallgatta. Mert igaz volt minden, amit Apponyi grófról, Róza első pártfogójáról írt, igaz volt a többi nagylelkű gavallér is, meg az angol társalkodónő, a német nyelvmester, s hogy pillangó lett a bábból, nagyvilági dáma a szegény kis virágáruslányból – de hogyan, milyen áron? A lány maitresse lett, luxusprostituált, aki novellákat, rövid regényeket írt. Vajon egy ilyen tanulékony és tehetséges teremtésnek lett volna választási lehetősége? Mi lett volna belőle, ha kipárnázott életkörülmények közül indul útnak egy pesti polgárcsaládból? Tanítónő, francia nevelőnő, zongorista, netán írónő? Színésznőnek sem volt éppen utolsó, ha nem is egy Jászai Mari, vagy Sarah Bernhardt rejtőzött benne. Milyen bizarr is ez a vallomás ennyi idő után, amikor már csak azt írhatja, amit várnak tőle, és nem fedheti fel Róza sötét titkokkal terhelt múltját, a tisztességtelen csábítást, aminek 16 évesen az áldozata lett. Pedig tudott róla, olvasta az önéletrajzi regényét, és az élete vége felé Róza elmondott mindent. Öregkorára visszatért neki az a vidéki nyelv, amit gyerekkorában a pilisi majorban használt, ízes szavakkal fűszerezte a történeteit, és Krúdy ezekre jobban figyelt, mint arra, hogy az életéért folyt a küzdelem. Ez a kései vallomás már mit sem ér. Marad a romantikus történet, a biedermeier bomba nem robban.
Meglehetősen fáradtnak érezte magát, és nagyon szeretett volna már aludni. Az asztala fölött az óra fél kettőt mutatott. Az ember csak akkor lehet boldog, ha tud dolgozni és szeretni, idézte fel magában Freud mondását, amit legszívesebben felírt volna a falra, hogy mindig lássa. Legközelebbi barátai, Szép Ernő és Lázár Miklós gyakran tréfálkoztak azon, hogy ő aztán egész életében más sem csinált, csak dolgozott és szeretett, amire bizonyíték a sok ezer összeírt oldal, meg az, hogy mindig „kis polgári kitérővel” tért haza az éjszakai mulatozásaiból. Barátai játékosan Nagybotúnak szólították a leveleikben, az Aranykéz utcai szép napok Nagybotos Violájára, meg nyilván a „kis polgári kitérők” alatt megejtett szexuális kalandjaira utalva. De hol vannak már azok az idők! Híres kalandjainak befellegzett, ahogyan talán neki magának is. S ami a legrosszabb, elmennek a régi barátok is. Meghalt a kaméliás hölgy, ahogyan Ambrus Zoltán nevezte Rózát.
Eltolta magától a papírt és a tollat. Vajon a kiváló Ambrus sem látott többet Róza történetében, mint egy kaméliás hölgy szívszorító meséjét? Abbahagyta az írást. Feje elnehezedett, szeme lassan le is csukódott. Talán el is szundított.
