Az év nagylemeze 1984-ben a Vadászat volt. Az év szövegírója Földes László. Az év szólógitárosa Tátrai Tibor, basszusgitárosa Póka Egon. Az esztendő legjobb élő koncertjének a Fonográf három estés BS-sorozatát, a második legkiválóbbnak a Hobo Blues Bland – ugyancsak a Budapest Sportcsarnokban tartott – karácsonyi lemezbemutatóját választották. Nagy szenzációt keltett mindez, hiszen Hobo joggal említette: „A HBB nem része annak a felszínes világnak, amelyben az embereket agymosó módszerekkel hülyítik.” (Mások sem tartoztak oda. Az LGT például feledhetetlenül nyomta nyolcvannégyben: „Felszállás, éjszakai vonatozás”.)
Hobóék konvencionális elismerése nem sokkal korábban azért is elképzelhetetlen lett volna, mert akkor még a HBB-re ment a vadászat. Pozsgay Imre művelődési miniszter, a Hazafias Népfront későbbi főtitkára, még később az Orbán Viktor vezette Nemzeti Konzultációs Testület tagja például kitiltotta a zenekart a Magyar Televízióból, miután a Stúdió ’80 című műsorban előadta a Ki vagyok én? című számot. A rugalmas pártembernek talán az a sor nem tetszett, hogy „nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt” vagy az, hogy „nem vagyok szolga és nem vagyok szabad”; ki tudja?
Nyolcvannégy nevezetes szezonját azonban már nemcsak a BS-ben zárta, hanem a Budai Ifjúsági Parkban nyitotta az együttes május elsején. Hobo azt hangoztatta, hogy „aki képtelen a megújulásra, az tűnjön el a süllyesztőben!”, ennek megfelelően átmeneti kitérőt tett a blues világából, és kitalált egy gondolatilag egybefüggő albumot, amelynek megírta a szövegeit, majd odaadta azokat Pókának és Tátrainak. Ők ketten Tátrai Rába-parti horgásztanyáján komponálták a zenét, és volt kapás, ezt az egész album, meg annak több nagyszerű tétele külön-külön is bizonyítja.
Engem annak idején a Hajtók dala fogott meg leginkább a nemrégiben elhunyt Póka Egon tanár úri muzsikájával és Hobo sok olvasatú soraival. Azt hiszem, azért lett a helyszín az erdő, mert erdőben jártunk akkor is, miként megint abban vagyunk, noha egy-két örökké rugalmas énekesnő buzgón stoppol, ahogyan az elszállt nyarak korában, a hatvanas években volt szokás. Hobo, aki családilag került a vadászat közelébe, hiszen belügy-, majd mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter-helyettesként foglalkoztatott, s a kettő között az Erdészeti Főigazgatóságot irányító édesapja a korabeli Semjén Zsolt, az 1971-es budapesti Vadászati Világkiállítás fővédnöke volt, nem szédült meg a váratlan sikertől. „A Vadászat című lemez nem jókedvű ugyan – mondta –, de annyit bizonyít: legalább élünk a kiosztott szerepek szerint.”
A Magyar Ifjúság című hetilap lelkesebben elemzett: „A Vadászat ízig-vérig gondolati, közép-európai alkotás, irodalmi-zenei vállalkozás. Erősen intellektuális töltésű, asszociatív képességeket igénylő lemez, szimbólumai, sűrítései alapos történelmi, politikai, kultúrtörténeti ismereteket követelnek.”
Továbbá színpadiakat is, jóllehet színházszerűen nyolcvannégyben csak egyszer adták elő, mivel további megjelenítéseit Hobo szerint nem pártolta Schmitt Pál, a Budapest Sportcsarnok akkori direktora. Pedig Major Tamás rocksztárnak kijáró ováció közepette távozott, miután a mikrofonba szavalta: „A vadászat a vadász számára egyrészt eszköz a szigorú önfegyelem gyakorlására. Másrészt elvezet a többi élőlény alapos megismeréséhez.” Majoron kívül közreműködött az Ott fogsz majd sírni című édes-bús slágert felidéző Igó Éva, továbbá a tánc- és szalonzenekarból a két Bergendy, István és Péter, valamint Oroszlán György és a hajdani Hungariából Csomós Péter. Ahogyan a csillogó tehetségű Póka, úgy a nagy Bergendy, továbbá a sokáig Norvégiában muzsikáló, majd élete alkonyán egy Bajcsy-Zsilinszky úti bárban szólóban és szívet melengetően gitározó-éneklő „Csomi” sincs már velünk.
Vigasz a szomorú csendben, hogy a Vadászat roppant hangosan szólt akkori otthonomban, a Tabán fölött nyolcvannégyben. Alighanem a Czakó utcai pályára is kihallatszott: „Nem vagyok senki, űzöm a vadat, másoknak hajtok, mások hajtanak...”
Meglehet, még ma is emlékeznek rá a bosszús naphegyi nagymamák.
