Az előválasztás most lezárult első köre – szervezői szándéka szerint - elsősorban arra szolgált, hogy a különféle ellenzéki pártok politikusai megmutassák magukat a választóknak, ismertessék programjukat, megcsillantsák erényeiket. A végeredmény szempontjából azonban ennél is fontosabb, hogy végre az ellenzéki szavazó is bemutatkozhatott a politikusoknak.
A pártoknak érdemes lesz böngészniük a ki nyert-ki nem nyert táblázatokat, mert vélhetően pontosan kiderül belőlük, Orbánon és elviselhetetlen rendszerén kívül miből van még elegük a magyaroknak. Hogy a legnyilvánvalóbbal kezdjük: abból, hogy aki, bárha lehet becsületes, de messziről és hunyorítva nézvést sem látszik annak, elvárja a közönségtől, hogy bemondásra higgye el neki, tiszta és szűzies. Érdemes megjegyezni: az állampolgárok nemcsak a kormánypárttól veszik rossz néven az indokolatlan gazdagodást, a céges és alapítványi manipulációkat, hanem azoktól is, akik a tolvajok leváltására szövetkeznek.
A második tanulság pedig az, hogy a „semmiből jött”, esetleg magukat hatékonyan újragomboló erők rendre tapasztalható sikere nem ismétlődő véletlen, hanem egy létező szavazói igény artikulációja. Az állampolgár nagyon is erős visszajelzéseket küld azon pártoknak, amelyek annak gyakorlati bizonyítására tesznek kísérletet, hogy „lehet más a politika”. Ahogy testközelből azt is jól látja, ki képviseli hitelesen a gyökeres változást, és ki az, aki - meglehet - szavakban roppant forradalmi, de évtizedes munkássága mégiscsak azt bizonyítja, hogy lehetőség szerint most már kihúzná ilyen-olyan politikai pozíciókban a nyugdíjig. A választó, most láthattuk ezt első ízben, ilyenkor bizony nem ismer kíméletet: akár évtizede elkövetett hibákat is megtorol, akár hosszú és látványos szereplésekről is hideg ítéletet mond.
Amiből szerencsés lenne nem azt a következtetést levonni, hogy mégiscsak jobb volt, amikor mindezt félhomályos szobák mélyén, szkanderezéssel intézték. Mert a kísérlet sikerült: a választók már sokat tettek azért, hogy legyőzzék Orbánt.