Idegen helyen járva sokan a mellékhelyiség feltérképezése révén alkotnak véleményt az őket vendégül látóról. Van, aki inkább a könyvespolc tételeit kutatja a szemével ugyanezen okból, s jut bizonyos következtetésekre – esetleg a könyvek zavarba ejtő hiánya miatt. Ön magánemberként és pszichológusként mennyire monitorozza a könyvespolcokat, illetve mennyire véleményezi ez alapján a tulajdonosokat?
Magánszemélyként én is szeretem nézegetni mások könyvespolcát, de ha vendégségbe megyek, annak örülök, ha kint tudom hagyni a szakemberénemet. Konzekvenciákat pedig nem szoktam levonni, hiszen egy könyvespolcon látottak alapvetően még nagyon kevés információt hordoznak arról, aki odarendezte rájuk a könyveket. Miért rakta oda fel őket, honnan vannak, elolvasta-e azokat, mit gondolt róluk? Pszichológusszemmel a könyvespolcot úgy nézem, mint egy eszköztárat, amivel meg lehet ismerni az embert – de csak akkor, ha feltesszük a kérdéseket is. Kérdések nélkül nem megy! S ezzel a könyvem alcímére is magyarázatot adhatok: itt a könyvespolc helyettesíteni tudja a sokféle módon terhelt irodalom szót, hiszen így ebbe beleérthetőek nemcsak a könyvek, a szövegek, hanem az alkotó és az olvasó is, az utóbbi lábjegyzetként odaírt gondolatai, ceruzával kiemelt sorai, amik személyessé tették az olvasmányélményét. Pszichológusként ezekkel tudok dolgozni, nem azzal, hogy elolvasta-e az Anna Kareninát, és máris tudom, milyen a személyiségtípusa.
Mondjuk, utálta.
Akkor arról kezdhetnénk el beszélgetni, miért utálta, amikor olvasta, mi nem tetszett neki benne, s máris sokkal többet tudnék róla pszichológusszemmel mondani.
Az ön könyvespolca milyen?
Hatalmas. Külön rendszerezve a tény- és a szépirodalom. A tényirodalom között elkülönülve a pszichológiai szakkönyvek, a szépirodalom pedig tovább oszlik világ- és magyar irodalomra, ezeken belül pedig a verseskötetekre. Utóbbiakat célszerű lenne szerző szerint sorbaállítanom, mert a többnyire vékony gerincükön nem mindig látszik, ki írta őket. A vastagabb regények fellelhetőségét viszont a vizuális memóriám nagyon jól megjegyzi. A könyveim egy sorban vannak, mert zavarna, ha nem látnám a hátsó sort.
Ha lelki problémával önhöz fordul valaki, akinek nincs könyvespolca, ajánlaná neki az irodalomterápiát? S mivel győzné meg, hogy erre van szüksége?
Abszolút ajánlanám, sőt lehet, pont azért ajánlanám, mert nincs könyvespolca. Amikor az ember pszichológushoz fordul, akkor az azt jelenti, valamit nem tud megoldani azzal az eszköztárával, amit addig birtokolt. Kell valami új. Ez az új pedig talán éppen az irodalom, mert ez tud megnyitni új kapukat, lehetőségeket, és lehet, hogy az adott problémára éppen ez a segítség, vagy ez tudja kibillenteni belőle.
A leggyakrabban kik választják célzottan az irodalomterápiát?
Akik engem megkeresnek, azok főleg fiatal felnőttek, amit a velem való korosztályi egyezés magyarázhat. A keresett módszert pedig meghatározza, hogy eleve szeretnek olvasni, érdekli őket az irodalom. Mivel még nem specializálódtam a pszichológiában, az általános életvezetési kérdések, elakadások, normatív krízisek a főbb témakörök, vagy az önismeret mélyítése, párkapcsolati, családi problémák, a pályaválasztás.
A könyvében az is olvasható, hogy írók, költők is felkeresik. Mik a panaszaik?
Van, hogy ők is életvezetési nehézséggel küszködnek, és szimplán mint pszichológust keresnek meg, ám előbb-utóbb bevonjuk a munkába a saját szövegeiket. De az is gyakori, hogy konkrétan azért keresnek meg, mert eleve a saját szövegeikkel akarnak dolgozni: a már elkészült írásaikat szeretnék lelki oldalról is jobban megismerni, vagy az alkotói énjüket szeretnék fejleszteni, közelebb jutni az alkotói folyamataikhoz, megérteni, miből táplálkoznak, hogyan történik az élmény átalakítása szöveggé – én pedig mintha önismereti szerkesztő lennék ezekben a folyamatokban.
Mennyire állítható párhuzamba egy olvasókör, könyvklub vagy egy írói műhely az irodalomterápiás ülésekkel?
Kinézetre nagyon hasonlóak. Ám én mindig fenntartok egy pszichológusi szerepet és egy önismereti fókuszt: az esztétikai vagy szerkesztői értékítélet itt abszolút nem játszik szerepet, sem a rímpárokat, sem a mondatszerkezeteket nem minősítem, ahogy az irodalmi utalásokat sem – míg a személyes utalásokat annál inkább! A legfőbb különbség pedig nyilván az, mi is a célja a beszélgetésnek: az irodalomterápián nem egy szépirodalmi produktum létrehozása, hanem a tanácsadói-pszichológusi fókusz, amihez irodalmi szövegeket használunk.
Mekkora feladat és drukk megtalálni egy-egy alkalomhoz, esethez, problémához a passzoló szöveget?
A keresés folyamata számomra nem is annyira munka, inkább remek alkalom arra, hogy még többet olvashassak. A praktizálás elején persze volt bennem drukk, hogy jó legyen a szöveg, üssön is, tetsszen is, de az efféle érzéseket már sikerült leépítenem. Mert itt nem arról van szó, hogy tetsszen a szöveg – lásd Anna Karenina esetét, mert arról is jó elbeszélgetni, milyen negatív érzéseket válthat ki egy szöveg az emberből, és miért –; ilyen szempontból megtanultam átértékelni azt, mi a jó szöveg. Ahogy az sem kudarc, hogyha a foglalkozások elején azt mondja a kliens, nem érti a szöveget, vagy nem tud hozzá kapcsolódni, mert minden ember-szöveg kapcsolódásban van hatás! Olyan nincs, hogy sehogy sem hat rád az olvasmány!
Előfordult már, hogy nem talált egy adott problémához szöveget?
Nem volt ilyen.
Ezek szerint az irodalom az elmúlt évezredek alatt körüljárt már minden témát, amelyek révén – kérdés, válasz, vagy legalább hasonlóságok alapján – kapcsolhatóak a legújabb kor legújabb problémáihoz?
Egyelőre még kimeríthetetlennek tűnik. De ahogy a kérdésében fogalmazott, nem feltétlenül választ kell keresni egy szövegben – az irodalomterápia nem a válaszadásról szól. Hanem lehet hasonlóság is, vagy újabb kérdések merülhetnek fel.
A kortárs vagy a régebbi alkotások működnek jobban a foglalkozásokon?
Én ugyan a kortárs irodalmat preferálom, de az irodalomterápiás foglalkozást mindig a kliens oldala felől kell megközelíteni. Hiába gondolom, hogy egy kortárs vers működni fog, ha a kliens soha nem találkozott még a mai megfogalmazásmóddal, mondjuk a kora miatt. Lehet, kimozdítja, de nem biztos, hogy kimozdítani szeretném, hanem megérteni. A választott szövegnek kompatibilisnek kell lennie a kliens nyelvezetével, világával, szemléletmódjával. Hospitáltam például fiatalkorúak börtönében, ahol rapszövegekkel folyt a csoportfoglalkozás, és ez az irodalomterápiás ülés semmivel sem kevésbé értékes, mint egy kortárs költemény feldolgozása a magas irodalmat napi szinten fogyasztó egyetemisták körében.
A könyvében részletesebben is kitér a krimi és a slam műfajára. A műfajok mennyire játszanak szerepet az irodalomterápia során, például egy fantasy, egy sci-fi vagy egy horrorszöveg is terítékre kerülhet?
El tudom képzelni, hogy dolgozzak egyikkel-másikkal, ha a funkció, a kliens, a cél, a hozott probléma azt követelné meg. Ez esetben a horrornak sem lenne akadálya. Egyik szöveg sem zárható ki műfaji alapon, hiszen, ahogy említettem, bármilyen szöveg kivált belőlünk reakciókat.
De olyan előfordult már, hogy a kliens által hozott szöveg nagyon nem feküdt a személyes ízlésének?
Persze, de ezt hamar észre kell vennem, és a saját helyén kezelnem. Elsősorban szakemberként ülök ott, még ha magánemberként nekem is van véleményem a szövegről, de arra kell koncentrálnom, hogy neki miért fontos, hogy miért hozta be a foglalkozásra. Nekem ezt kell megértenem, és kísérnem a folyamatot anélkül, hogy személyes minősítést mondanék az adott szövegről.
A karantén milyen változásokat hozott az irodalomterápiás foglalkozásokban? Megmaradt a kedv az olvasásra? A közösségi oldalakon mindenki könyvtornyokról készített fotókat posztolt, hogy most aztán végre van idő olvasni! Míg mások eközben WC-papírból emeltek otthon katedrálist…
Nálam is volt olyan időszak, amikor mindenkivel online dolgoztunk, és egy ideig egészen jól is ment, megtartottuk az alapvető fókuszunkat, csak annyi történt, hogy egy másik platformon. De aztán jól érezhetően eljött az az idő, amikor egyszerre mindenki megzuhant, senkivel nem tudtunk olyan léptékben haladni az eredeti kérdések mentén, ahogy korábban, mindenkinél a fásultság, a motiválatlanság volt tapasztalható. El kellett fogadni, hogy jelen esetben a megtartás funkció a legfontosabb, nem az előrehaladás. Az irodalmi szövegek kiválasztása is inkább a szorongások oldására szolgált, segítő, könnyítő funkciója lett. Az pedig természetes, hogy a szükségletek hierarchiájában egy járvány idején nem az irodalom, a könyvek foglalják el a piramis csúcsát.
+1 kérdés
Az olvasás mellett az írás is kiemelt fontossággal bír, nemcsak egy terápia, de a mindennapi jó közérzet, a lelki egyensúly megtartásában is – igazolja a könyvében. Az oktatásunkból azonban már évtizedek óta hiányzik a kreatív írás elsajátítása.
Számos dolog hiányzik az iskolai oktatásból… A kerettanterv rengeteg hasznos és fontos dolgot kiszorít, és amikor a tananyaggal sem érnek végig az érettségiig, pont nem a gyerekek önismerete, életmódbeli, mentális egészsége áll a figyelem középpontjában. Szerencsésre az irodalomterápia módszerét sok pedagógus kezdi megtanulni, és még ha nem is tartanak foglalkozásokat, a szemléletet be tudják vinni az irodalomórákra: így az érettségire megtanult tananyaggal szemben ezt a személyes megközelítési módot az irodalomhoz az élete végéig hasznosítani tudja az ember.
