Benedek őrnagynak háromnegyed nyolckor kellett megjelennie a parancsnoki értekezleten, utána személyes eligazításon Fényi ezredesnél, ahogy a titkárnője által a dossziéra tűzött kis cédula tudatta vele.
A jegyzőkönyvet előző nap keltezték, tehát az őrizetes kihallgatása legalább másfél napja elkezdődött, hacsak nem aszalták odalent, valamelyik „szárítóban”, ami a bezártságot nehezen tűrők számára keményebb próba, mint a fizikai erőszak.
Nem egészen értette, miért menet közben kapja meg az ügyet. Azt se tudta, ki vette eredetileg kezelésbe Friedmann Benjámint, aki a Rajk László és bűntársai ellen indult eljárás során került az Államvédelmi Hatóság látókörébe, és a nyomozati anyag szerint a kémkedéssel vádolt volt belügy-, majd külügyminiszter cionista kapcsolata volt.
Ismerősen csengett a terhelt neve, de hiába erőlködött, nem jutott eszébe, milyen ügyben hallhatott róla korábban. A dossziéban a következő információk szerepeltek személyével kapcsolatban:
„A megfigyelés alatt tartott Cionista Szövetség meghirdetett vezetőségi ülései formálisak voltak. A valódi döntések magánlakásokon, kávéházakban, jegyzőkönyv nélkül zajló összejöveteleken születtek. A Szövetség szívélyes kapcsolatot ápolt mind az amerikai követség tisztviselőivel, mind a titóista Jugoszlávia meghatározó politikai tényezőivel, ahol ottani társszervezeteikkel együttműködve az izraeli kivándorlás előmozdításán dolgoztak. A Szövetség vezetői az utóbbi időben egyre szorosabb, gyakorlatilag napi kapcsolatban álltak a Budapesten szerveződő izraeli képviselet munkatársaival, akik feladataikat tavaszig Bécsből látták el.
Friedmann Benjámin – a Szövetség »mizrachista« szárnyának egyik vezetője – volt a felelős a »délvidéki régióval« fenntartott kapcsolatért.”
A Cionista Szövetség dokumentumaiban is szereplő megfogalmazás a határok erőszakos megváltoztatására irányuló szándék lehetséges bizonyítékaként csengett az őrnagy fülében.
A nyomozati anyag szerint Rajk egy eddig be nem azonosított közvetítő révén létesített titkos kapcsolatot a cionistákkal, hogy a Jugoszlávia javára folytatott kémkedésben, s a későbbiekben esetleges diverzáns akciók megszervezésében közreműködjenek. Miért? – kérdezte magában gépiesen Benedek, amire a következő bekezdés válaszolt.
„Rajk László segítséget ígért a magyar kivándorlási politikának a Cionista Szövetség számára kedvezőbb feltételeinek megteremtésében.”
Ki ez a Friedmann? – kutatott újra emlékezetében. Nem lehet akárki, ha ő volt Rajk kapcsolata a cionistákhoz. Tudta, hogy hallotta már ezt a nevet, de egyelőre képtelen volt rájönni, mikor.
A Rajk-féle titóista kémcsoport ügyét többen vizsgálták, az államvédelem főparancsnoka, Péter Gábor altábornagy maga irányította a nyomozást. Napok óta szinte a teljes vezetői állomány ezen dolgozott, noha nem mindig tudták – az őrnagy szerint korántsem véletlenül –, a szerteágazó bűncselekmény-sorozat melyik szálát ki gombolyítja fel, és éppen hol tart. A szálak csak odafent futottak össze, és azt is rebesgették, hogy az altábornagy folyamatosan konzultál a Központi Vezetőséggel, így lényegében a pártvezetés koordinálja az egész eljárást. Egy ilyen súlyú ügyben, mely az állam és a párt legfelsőbb köreit is érintette, Benedek számára ez magától értetődőnek tűnt.
Az őrnagy előtt heverő dosszié azonban új irányt szabott a nyomozásnak. A cionista múlt korábbi letartóztatottak esetében is felmerült, de a Cionista Szövetséggel való konkrét együttműködés eddig nem szerepelt a vádak között.
Szinte semmi kétsége nem volt, hogy a bukott miniszter titóista ügynök, és valóban kémkedett. Mindössze az ütött szöget a fejébe, hogy ilyen hamar, szinte napok alatt sikerült feltárni az összefüggéseket, és elfogni a szövevényes bűnbanda többtucatnyi résztvevőjét. Mint hírlett, többen máris egybehangzó vallomást tettek. Nyilván már korábban is figyelték a kulcsfigurákat, csak arra vártak, hogy döntő bizonyíték álljon rendelkezésre, addig nem akarták nagydobra verni a dolgot, és hivatalossá tenni az eljárást.
Nem volt naiv, tudta, hogy bizonyos pontokon szükség van némi áthidaló trükkre, hogy a nagyhalakat befoghassák, és bűnösségük cáfolhatatlan legyen a nyilvánosság előtt.
A kapcsolat a Cionista Szövetséggel meglepte, ez új fejlemény volt, ugyanakkor jóleső érzéssel töltötte el, hogy míg eddig úgy tűnt, ő maga személyesen kimarad a Rajk-banda elleni nyomozásból, most mégis szerepet kap benne egy eddig feltáratlan összefüggés felderítésére.
Attól tartott, hogy mellőzése korántsem véletlen. A háború előtt és alatt maga is tagja volt a cionista mozgalomnak, így vett részt az ellenállásban. Amikor 1945-ben belépett a kommunista pártba és az államvédelem kötelékében vállalt szolgálatot, nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy önéletrajzában csak annyit írt előéletéről, gyerekkorától a baloldali eszmék vonzáskörében élt és gondolkodott, marxista elkötelezettségű munkásközösségekben tevékenykedett, s a háború alatt ennek szellemében vett részt az antifasiszta harcban és az üldözöttek mentésében. Aki akarta, tudhatta, mikor, hol és mit tett, de soha senki nem hozta szóba a dolgot. Visszatekintve persze mondhatnák: elmaszatolta a múltját, pedig ő akkor úgy érezte, egészen addig úton volt, de végre megérkezett oda, ahová mindig is készült.
Az elmúlt napokban több letartóztatott esetében is felmerült, hogy a háború előtt cionista tevékenységet végzett. A nyomatékosítás kedvéért, magyarosítás előtti, németes hangzású nevük is szerepelt a róluk szóló, központilag kibocsátott közleményekben. Benedekben ez visszatetszést keltett, bár tudta, a módszert csak ellenséges elemekkel szemben alkalmazzák. Felmerült benne, hogy tájékoztatnia kellene közvetlen főnökét korábbi mulasztásáról, de egyre csak halogatta a döntést. Esetleg mentegetőzésnek tűnhet. Éppúgy lehetett véletlen, hogy eddig nem kapott feladatot a nyomozásban, mint ahogy főnöke tapintatát is jelezhette. Jobbnak találta, ha eltekint a bejelentéstől. Ha bármikor rákérdeznek, nyíltan vállalja múltját, nincs azon mit tagadnia.
Az iratokat tanulmányozva, nagyot húzott az íróasztalában tárolt konyakosüvegből. Néhány hete kezdett el inni, hogy tompítsa feszültségét, nem sokkal azután, hogy az ÁVH felbolydult, mint a méhkas, mert lefogták a Párt káderosztályának két vezetőjét, majd duruzsolni kezdték, hogy további letartóztatások is várhatók. Megkezdődött a leszámolás a Pártba befurakodott ellenséggel – hangzott a jelszó, de részleteket senki nem tudott, csak annyit, amennyi a Szabad Népben megjelent. Komoran és gondterhelten vizslatta főnöke tekintetét nap mint nap. Egy alkalommal próbált meg tudakozódni Fényitől az eseményekről, de az eleresztette a füle mellett a kérdését. Három hét elég volt, hogy Benedek kétségbeessen, és most, hogy végre fellélegezhetett volna, mert gyanúja alaptalannak bizonyult, mégis újra elővette a nyugtalanság.
*
Az óvodavezető Hercznének kínos volt a telefon. Judit nem tudhatta, egyedül tartózkodik-e az irodában, ezért nem is kérdezett egyebet, csak hogy visszaérkezett-e már a két gyerek. Hangja azonban indulatairól árulkodott.
– Megjöttek, szerencsésen – mondta az óvónő, majd némi hallgatás után suttogva mentegetőzni kezdett, anélkül, hogy a másik szóvá tette volna a történteket. – Mit tehettem volna, Jutkám? Bejön a két nyomozó, és azt mondja, a gyerekek most találkozhatnak az apjukkal, és ott leszel te is. Ez az utolsó alkalom, a tárgyalásig már nem láthatjátok Benjámint. Így mondták. De te találkoztál velük, nem?
– És ha soha többé nem kerülnek elő? – Judit magáról megfeledkezve kiabált a kagylóba. – Akkor is csak az jutna az eszedbe, hogy mi egyebet tehettél volna? Hogy hihetted el, amit mondtak?
– De hát újra itt vannak, épen és biztonságban. – Hercz Rózsi negédes hangon próbálta nyugtatni a másikat. Furdalta a lelkiismeret, mivel sejtette, nem egészen azért viszik el a gyerekeket, de nem mert velük vitatkozni.
– És ha a sajátjaid lennének? Azokat is ilyen könnyen kiadnád? – csúszott ki Judit száján. Hercznét Hajdúnánásról terhesen deportálták, Auschwitzban Mengele kísérletezett rajta, elvetélt, azóta nem esett teherbe. Alighogy kimondta, Judit megbánta, hogy belemart a szerencsétlen asszonyba. Kapaszkodott a telefonba és nem tudta, az óvodába rohanjon, hogy saját szemével győződjön meg gyerekei sértetlenségéről, vagy újra haza, hogy magyarázatot keressen a látogatásra? Lehet, hogy nincs is semmi a lakásban, csak félelmet akarnak kelteni. Rajta keresztül akarják megtörni Benjámint.
A vonal másik végén Hercz Rózsi zaklatott szuszogása hallatszott. Szinte látta maga előtt terebélyes alakját, mindig elcsúszó parókáját, pirospozsgás arcát, melyben mégis mindig szomorúan ültek apró, barna szemei.
– Idefigyelj, te Jutka! – Az óvónő vészjóslóan fújtatott. – Te csak a magad gyerekeiért majrézol, de amikor bejön nekem ide két ilyen alak, akkor nekem arra is gondolnom kell, mi lesz a többi huszonnéggyel. Azokkal is, akiknek nincs anyjuk, hogy aggódjon értük. Mit gondolsz, mit csinálnak, ha nem adom ki azt a kettőt, akit kérnek? – Herczné is egyre felindultabban beszélt. – Énnekem nem ez az első alkalom, hogy dönteni kell. Mit tudod te, hogy én min mentem keresztül? Ott is volt gyerekház, ott is óvónő voltam. Azokon a gyerekeken kísérleteztek is. Van neked egyáltalán fogalmad arról, mi az, hogy szelekció?
Judit hallgatott. Valóban nincs tapasztalata arról, amiről Herczné beszél, csak hallott róla.
A törvény szerint az ember nem válogathat az övéi közül se életre, se halálra, akkor sem, ha ezen múlik a többség sorsa. Azt is tudta azonban, nem ítélhet a másikról, aki nem volt a helyzetében. Benjámin is ezt idézte mindig, ha szóba került a kiúttalanság, amit a gettók vezérkara átélhetett, amikor embereket követeltek rajtuk.
– Ne haragudj, Rózsika, nem akartalak megbántani.
Nem mondta, hogy ő inkább elpusztulna, de nem adná ki se a maga kölykeit, se a másét, mert az is átfutott rajta, vajon tényleg képes lenne-e rá. Gyorsan elbúcsúzott, és visszaakasztotta a kagylót. El kell hozni a gyerekeket az óvodából, és biztonságba kell helyezni őket. De hol akad olyan ismerős, akinél meghúzódhatnak? És meddig?
