Jens Söring 1984-ben Virginiában tanult, édesapja diplomataként dolgozott az Egyesült Államokban. Az egyetemen megismerkedett a két évvel idősebb Elisabethtel, aki elérhetetlennek tűnt számára. „Ő volt a legszebb lány az egyetemen, rajongtak érte a fiúk, úgy éreztem, megnyertem a lottóötöst, amikor engem választott. Elkezdtünk randizni, sokat mesélt arról, mennyire gyűlöli a szüleit, erről a leveleiben is írt nekem.” Elisabeth szüleit 1985 márciusban meggyilkolták. „Különös kegyetlenséggel végeztek velük – mondta Andreas Frieser, Söring ügyvédje. – Két holttest volt a helyszínen, még a végtagjaikat is levágták.”
Jens és Elisabeth gyanúsított lett, mindketten Angliába menekültek, ott kapták el őket. Jenst az motiválta, hogy bármi áron megmentse szerelmét a halálos ítélettől, így magára vállalta a tett elkövetését. Abban bízott, hogy édesapja kapcsolatainak köszönhetően Németországban töltheti le büntetését, s remélte, talán fiatalkorúak börtönébe kerül, és nem kell annyit ülnie, mint amennyire az Egyesült Államokban ítélhetik. Öt-tíz évre számított, és úgy gondolta, az még kibírható. Tévedett, többszörösen.
Megölte a szüleimet!
Egyrészt Németország kiadta az Egyesült Államoknak, így nem volt kérdés, hogy egy ottani börtönben kap cellát (bírósági tárgyalását a televízió is közvetítette). Másrészt a remélt apai közbenjárás helyett szülei megszakították vele a kapcsolatot. És a legfontosabb: barátnője is ellene vallott. És ezt követően hiába vonta vissza korábbi beismerését. Az egykori kedves verziója úgy szólt, hogy ő bujtotta fel Söringet a kettős gyilkosságra – és a fiú a tettes. „Mindegy, mit mondtam vagy írtam neki, megvolt a lehetősége, hogy eldöntse, megöli a szüleimet vagy sem. Ő a gyilkosságot választotta” – tolt rá minden felelősséget Elisabeth a tárgyaláson.
Ami a bizonyítékokat illeti, mindössze egyetlen akadt ellene: a szülőkkel folytatott dulakodásban azonban a gyilkos is megsérült, és a vércsoport megegyezett Söringével. De az ujjlenyomatát nem találták a helyszínen, illetve hiába lobogtatott az ügyész egy véres zoknit, amit a helyszínen találtak, az kisebb volt, mint Söring mérete.
Az esküdtek mégis bűnösnek találták Söringet előre eltervezett kettős gyilkosság elkövetésében, és ezért kétszeres letöltendő életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. „Megdöbbentem az ítélet kihirdetésekor, biztos voltam benne, hogy felmentenek, hiszen nem volt ellenem semmi komoly bizonyíték, a 0-s vércsoportomat nem gondoltam annak, mert az emberek 45 százalékának ilyen van.” Elisabeth felbujtóként 90 év börtönbüntetést kapott.
Sosem bántották
„Minden másodpercben fel kellett készülni a lehető legrosszabbra, sosem lehetett tudni, ki akar bántani, de sosem vertek vagy erőszakoltak meg, amiben a szerencsém mellett annak is szerepe volt, hogy a nap 24 órájában figyeltem, mi történik körülöttem – mondta Söring a német RTL televízióban.
– Sosem engedtem, hogy valaki a látómezőmön kívül helyezkedjen, s ha nem lehetett hallani a börtönudvaron meglévő alapzajt, akkor tudtam, hamarosan valami nagy balhé lesz, ilyenkor a lehető leggyorsabban igyekeztem bejutni a cellámba, mert ott biztonságban voltam. A csend azt jelentette, hogy a foglyok azért nem beszélgetnek, nevetgélnek, kiabálnak, mert valami rendkívülit láttak, vagy tudták, mindjárt történik valami. Ilyenkor az esetek többségében tömegverekedés robbant ki, vagy előre tervezett módon elbántak valakivel, esetleg páran megpróbáltak kitörni a börtönből. Nagyon pórul járt, aki nem állt be a sorba, megszegte a benti íratlan szabályokat, amiket soha senki sem mondott el. Ezeket a szabályokat sok-sok figyelemmel lehetett megtanulni, és kellett hozzá szerencse is, hogy amíg ezekkel nem volt tisztában az ember, ne kövessen el olyan hibát, amivel magára haragítja a benti vezéreket. Nem kitűnni semmivel és sosem mutatkozni gyengének, megtörtnek – ezek voltak a legfontosabb szabályok.”
Az utolsó tíz évet Söring egy hét négyzetméteres cellában töltötte, ahol társa is volt. Ennek a virginiai börtön zsúfoltsága volt az oka, a 600 férőhelyes büntetés-végrehajtási intézetbe 1100 rabot szorítottak be.
„Ha valamelyikünk mosakodni, vécézni akart, ez csak úgy volt megoldható, ha a másik addig befeküdt az ágyba. Nem volt egyszerű, bent sok mindent képes megszokni az ember, amiről a szabad világban azt gondolná, képtelen lenne rá.”
Tizenöt évig öngyűlölet
„Az első tizenöt évben a börtönben gyűlöltem magam, utána elkezdtem meditálni, kilenc és fél éven át mindennap két és fél órát meditáltam, aztán egy évig napi három órát, ebben az időszakban olyan helyen voltam, ahol ezt meg lehetett oldani. Ez rengeteget segített, megtanultam, hogy a tetteimért vállalni kell a következményeket, a saját sorsomért csak én felelek, a múlt elől nem lehet elfutni, mert hozzám tartozik, meg kell tanulni együtt élni vele. Én vagyok a hibás azért, hogy így alakult az életem, ezt fel kellett dolgozni, hogy el tudjam fogadni. Egy rossz döntés mindent megváltoztatott, de senki sem kényszerített erre, egyeztethettem volna az ügyvéddel is, de tizenévesen biztos voltam a dolgomban, föl sem merült bennem, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy terveztem.”
2009-ben a vérminták ismételt elemzése során megállapították, hogy a gyilkosság helyszínén talált vérnyomok DNS-e nem egyezik Söringével. Az ügyvédje ezután tizennégyszer adott be kérelmet a büntetés felfüggesztésére vagy elengedésére, de a bíróság mindegyik beadványt elutasította. 2019-ben végül a bíróság úgy döntött, hogy Söring elhagyhatja a börtönt, de a hatóság továbbra is biztos a bűnösségében. Ez azt jelentette, hogy nem volt jogosult semmilyen kártérítésre, és a priusza is megmaradt.
„Először arra gondoltam, nem fogadom el ezt az ajánlatot, és addig küzdök, amíg nem mondják ki az ártatlanságom – idézte fel reakcióját Söring. – A kártérítés nem érdekelt, de az igen, hogy büntetlen előéletűként kerüljek ki a börtönből, amikor azonban jobban átgondoltam mindent, arra jutottam, lehet, soha többet nem kínálják fel ezt a lehetőséget, ha most nem élek vele. Nem akartam újabb hibát elkövetni, nagyon zavar, hogy nem mondták ki az ártatlanságom, de ezért nem haragudhatok senkire, csak magamra, ha az igazat mondom végig, hogy nem én követtem el a gyilkosságokat, akkor nem kerülök börtönbe.”
Újra kellett tanulnia az életet
„Lassan két éve vagyok szabad, az első hetekben, hónapokban azt éreztem, hogy nem illek bele ebbe a világba, a börtönben fölvettem szokásokat, amik a kinti életben zavaróak voltak, például nagyon gyorsan ettem, mert a falak között rövid időt adtak az étkezésre. Nagyon nehezen kezdtem el megbízni az emberekben, ha felszálltam egy tömegközlekedési eszközre, akkor úgy helyezkedtem, hogy senki ne legyen mögöttem és mindig járt körbe a szemem, ami többször zavarta az utastársakat. Mostanra megtanultam lassan enni, és nem viszem túlzásba az óvatosságot sem. Nem tudom, hogy normális vagyok-e, de talán jó úton haladok ebbe az irányba.
Amikor bementem a börtönbe, még nem léteztek mobiltelefonok sem, emlékszem, a kezembe adtak egy okostelefont, a hívást elindítani viszonylag hamar sikerült, de amikor megcsörrent, nem tudtam, hogyan kell fölvenni, nem is jöttem rá, ebben szükség volt az ismerőseim segítségére. Az is előfordult, hogy percekig álltam a húspult előtt, olyan nagy volt a választék, nem tudtam eldönteni, milyen felvágottat vegyek magamnak, a börtönbe vonulásom előtt pár fajtából lehetett csak választani. Ezeknél az apróságoknál komolyabban foglalkoztat, hogy mihez kezdjek az életemmel. Nagyon szerettem volna édesapa lenni, de 55 évesen erre sajnos már nincs sok esélyem.
Lehet, én vagyok az egyetlen, aki nem bánta a koronavírus miatti lezárásokat. Hozzászoktam a bezártsághoz, nekem nem okozott gondot a járványügyi szabályok betartása, a lakásomban sokkal több helyem volt, mint az ezt megelőző 33 és fél évben, és mivel minden nagyon lelassult, több időm volt arra, hogy hozzászokjak a civil élethez. Három hónappal a szabadulásom után zárták le Németországot, de számomra ez még így is óriási szabadságot jelentett ahhoz képest, amiben korábban volt részem.”
Bizonyíthatatlan
„A levélváltásaink után Elisabethtel nem tudom bebizonyítani az ártatlanságom, azt viszont igen, hogy nem én követtem el a gyilkosságot.”
Söring 2019 decemberében érkezett meg Németországba, és megírta könyvét Vissza az életbe címmel. Azt gondolta, leírja a történetét, és az olvasókra bízza, döntsék el ők, megérdemelte-e a több mint 33 éves börtönbüntetését.
