A mind nyilvánvalóbbá váló ökológiai veszélyekről eddig küldött jelzéseket az emberiség nem vette elég komolyan, tehát a „természet” ezzel a vírussal újabb, még erőteljesebb, az emberiség számára közvetlen egzisztenciális fenyegetést küldött. A buddhai tanításból nyerhető egyik alapfelismerés, hogy a legmagasabb szintű bölcsesség eredete a tapasztalás, ami a legjobb tanító is egyben. Magyarázhatunk a hőről meg a kályhaajtóról naphosszat a gyereknek, a legformálóbb élményt az jelenti, ha megégeti magát.
Mindent másként
Az új koronavírustörzs okozta járvány már most, kiszámíthatatlan kimenetele előtt kiemelkedik az utóbbi évtizedben felbukkant pandémiák sorozatából. Ezt támasztja alá globális elterjedtsége, valamint a fertőzöttek és a halottak számával jellemezhető mérete. Továbbá a vírus agresszivitása, mortalitása, nem beszélve az úgynevezett „gyógyultakat” érintő nagyarányú, súlyos és elhúzódó poszt-Covid-következményekről.
Az ember ügyes, és az optimista várakozásokat felülmúlóan rövid idő alatt kifejlesztett különböző vakcinákat. Ebben valószínűleg szerepet játszott az is, hogy nem várt, örömteli józanságáról tett tanúbizonyságot akkor, amikor az elsődleges profitszerzés szempontjait félretéve a fejlesztők és gyártók szabadon cseréltek részeredményeket, tapasztalatokat. Úgy tűnik, a vírus sem hagyja magát, és sorra produkálja a következményeiben egyre veszélyesebb (legújabban dupla mutáns) variánsokat. Aligha tévednek a – SARS-CoV-2-t immár majd két éve „tanuló” – szakértők, amikor azt állítják, hogy a globalitás korában egy világjárvány felett csak globális fellépéssel lehet úrrá lenni. Tartok tőle, hogy ettől elég messze vagyunk, gyakran még a regionálissal is bajok vannak.
Nagyon úgy tűnik, hogy egyszerűen muszáj lesz valamit, mi több – az alábbi érvek amellett szólnak, az alapoktól kezdődően –, mindent másként csinálnunk. Ez egyértelműen paradigmaváltást, azaz a világról és önmagunkról kialakított elképzelésünk elkerülhetetlen megváltoztatásának szükségszerűségét jelenti. Erről szól a Harmónia Társaság gondozásában megjelent Az ÉLET rendszerszemlélete – Egy egyesítő látásmód című könyv is.
Newtoni világ-gép
Az ősi görög (milétoszi) filozófiai iskola nem tett különbséget az élő és az élettelen, a szellem és az anyag között. Ha társadalmi méretekben még nem is látszik, de a tudományos világban egyre határozottabban körvonalazódik a visszatérés az 1500-as évek előtti organikus, élő és spirituális univerzumról alkotott felfogáshoz. A XVI. és XVII. században kialakult és uralkodóvá vált elképzelés, amely szerint az egész világ egy tökéletesen működő gépezet, az utóbbi 300 évben a tudomány és az ipar területén forradalmi változást – és ennek eredményeként minden korábbinál nagyobb materiális fejlődést – hozott. Az utóbbi évszázad, de még inkább évtizedek tudományos eredményei azonban szétfeszíteni látszanak ennek a mechanisztikus, redukcionista rendszernek a kereteit.
A könyv két nagy tudású írója – a fizikus Fritjof Capra, valamint a biokémikus Pier Luigi Luisi – lenyűgözően hatalmas, bizonyító erejű anyagot halmozott fel. Csupán az alapos munka érzékeltetésére álljanak itt a fejezetcímek: a newtoni világ-gép; az élet mechanisztikus szemlélete; mechanisztikus társadalmi gondolkozás; a részektől az egészig; klasszikus rendszerelméletek; komplexitáselmélet; mi az élet?; rend és összetettség az élővilágban; Darwin és a biológiai evolúció; a földi élet eredetének kutatása; az emberi kaland; elme és tudatosság; tudomány és spiritualitás; élet, elme, társadalom; az egészségügy rendszerszemlélete; az élet ökológiai dimenziója; a pontok összekötése: a rendszergondolkodás és a világ állapota; rendszerelméletű megoldások.
A szerzők hitet tesznek amellett, hogy „korunk fő problémáit – az energiát, a környezetet, az éghajlatváltozást, az élelmiszer-biztonságot és a pénzügyi biztonságot – nem lehet elszigetelten értelmezni. Ezek a rendszerszintű problémák összekapcsolódnak és kölcsönösen függenek egymástól – egyetlen válság különböző oldalai. A probléma nagyrészt egy fölfogás válsága (…), amely a világunk megértésére alkalmatlan. (…) A kérdéseknek a teljes megértése nem kevesebbet követel, mint az élet radikálisan új koncepcióját. A kortárs tudomány élvonalában többé nem úgy tekintünk az univerzumra, mint alapelemekből álló gépezetre. Felismertük, hogy az anyagi világ végső soron kapcsolatok mintázatokban megmutatkozó hálózata, hogy a bolygó egésze egy élő önszabályozó rendszer. (…) Vannak megoldások korunk legfontosabb problémáira; néhányuk még egyszerű is. Ezek azonban radikális váltást igényelnek az érzékelésünkben, a gondolkodásunkban, az értékeinkben. (…) Sajnos ez még nem tudatosult a politikai vezetőink többségében, akik – népszerű kifejezéssel élve – képtelenek meglátni a teljes képet.” A konkrét megoldási lehetőségekről és kezdeményezésekről az utolsó fejezet ad áttekintést.
Az önző gén
A könyv rendkívül szerteágazó, hatalmas és súlyos, interdiszciplináris ismeretanyaga csak meglehetősen lassú olvasói feldolgozást tesz lehetővé, de az átlagosan napi 6-10 oldalas teljesítményt sokszor a leírtak által indukált, hosszabb idejű továbbgondolási igény szabja meg. Az érdeklődés és az élvezet fenntartását azonban a szerzőknek a világ ezernyi fantasztikumára való szinte gyermekien lelkes rácsodálkozása, valamint a szépirodalmi színvonalú előadásmód segíti elő. Az öröm azért maradéktalan (szinte), mert a fentiek tolmácsolásában a fordítók avatott mestereknek bizonyulnak. (A reménybeli második kiadásra eltávolított „sajtóhibák” kijavításával a „szinte” is eltávolítható lesz.)
Csak úgy tolulnak fel az említésre érdemes témák, gondolatok, konzekvenciák, amiket ebből a kincsestárból ki lehetne emelni.
Az egyik ilyen a gének szerepével kapcsolatos. A tudományos vizsgálódások során a determinizmus (előre meghatározottság, ha tetszik, gépszerűség) kérdése számtalan összefüggésben megjelenik. A genetika robbanásszerű fejlődésének elején kialakult az (elszigetelten működő, saját céloktól vezérelt) „önző gén”-ről alkotott elképzelés, mintha komplex funkciókért egyes különálló géneket lehetne felelőssé tenni. Viták folytak azzal kapcsolatban, hogy az ember különféle tulajdonságai mennyiben tekinthetők örökletesnek (gének által meghatározottnak), és mennyire (környezeti hatások eredményeként) tanultnak. Ma már látszik, hogy (nincs uralkodó gén) a különféle biológiai funkciókhoz, egyes génhálózatokhoz kapcsolódó fehérjék hálózatának együttműködése tartozik.
Itt érdemes megemlíteni, hogyan alakult az azonos génállománnyal rendelkező, és a népvándorlás során egy csoportban északra vetődött finnek élete. Egy részük az ötszázados svéd uralom alatt civilizált európai nép lett. Az oroszokkal élő karéli finnek ez idő alatt alig változtak. Ennek eredményeként a két csoporton belül száz évvel ezelőttig az írástudatlanok száma 1, illetve 97 százalékos volt.
Migránsmutatvány
A másik a diverzitás szükségessége. Valószínűleg sokaknak feltűnt, hogy a kisebb-nagyobb teljes és alrendszerekben micsoda rugalmasság érvényesül. A környezetünkben élő növényeknek és állatoknak rendkívül fontos szerepük van, gyakran átfedésben lévő feladataikban kölcsönösen kiegészítik, de (a növények beporzásában például) helyettesíthetik is egymást. Pontosan ez adja meg a rendszer(ek)nek a rugalmasságot.
Éppen ezért tekinthető fenyegetőnek a biodiverzitás már-már katasztrofális mértékű csökkenése, ami végső soron a rugalmatlanná vált (élő, önszabályozó) teljes földi rendszer egyre gyakoribb, szélsőséges klimatikus (természeti csapásszerű) válaszaiban mutatkozik meg. Hasonló a helyzet egyébként az emberek kulturális hátterével. Egy multikulturalitásában jól működő (és megfelelő mobilitást lehetővé tévő) társadalom sokkal rugalmasabb és jobb válaszokat ad a kihívásokra, mint amilyenre az „egynyelvű és egyszokású ország” képes.
„Migráns” gyereke lehet egy állam eredményes vezetője (Barack Obama), de lehet garázsban alapított cégének forgalmát 6 év alatt megszázszorozó vállalkozó, a komputertörténelem kiemelkedő alakítója is (Steve Jobs). (Ezt most megtanultam a könyvből, de Szent István honnan tudta?)
Élenjáró tudósok (Darwin, Marx, Einstein stb.) forradalmi jelentőségű felismeréseinek, szélesebb körben való megemésztéséhez, társadalmi szintű elfogadásához évtizedekre volt szükség. Most viszont paradigmaváltásra lenne, méghozzá elengedhetetlen szükségünk, és nagyon úgy tűnik, időnk sincs túl sok
Éppen ezért lenne fontos, hogy a fentiekben említett és ehhez hasonló tartalmú szakirodalom minél nagyobb számban és körben kerüljön az emberekhez. Legfőképpen a politikusokhoz, és az egyetemistákhoz mindenképpen.
