Kérdeznénk

Utálok biodíszlet lenni. (Ezért nem értem sosem azokat sem, akik felállnak ilyennek egy politikus mögé, a pulpitusra.) Tudomásom szerint így van ezzel a legtöbb kollégám is. Ha meghívnak minket egy úgynevezett sajtóeseményre, akkor nem kulisszának megyünk X politikus Nagy Bejelentéséhez, hanem azért, hogy kérdezzünk tőle. Azt, amit szeretnénk, a saját szempontjaink szerint. Mondhatni: kérdésekkel zaklatni az illetőt – hogy a közmédiás klasszikust idézzem.

Mert ez a munkánk. A Fidesszel és a kormánnyal kapcsolatban már régóta nem tudjuk tisztességesen elvégezni, hiszen a legritkább esetben kérdezhetjük meg őket. (Leszámítva persze Gulyás Gergelyt, aki valóban akár órákig is állja a kérdéseket a kormányinfókon, változóan információgazdag válaszokat adva rájuk.) Jellemző, hogy a kormány részéről Orbán Viktor évi egyalkalmas kormányinfós megjelenését szokták ellenpéldaként felhozni. Kövér László pedig a cinikusabbnál is cinikusabban nyilatkozott a héten az Inforádiónak, amikor azt mondta: azzal, hogy a parlamenti ülésterem teljes szintjéről kitiltotta az újságírókat, szerinte nem csökkent a parlamenti tudósítások színvonala.

Ezek miatt vagyunk különösen érzékenyek újságíróként bármilyen hasonló tendenciára az ellenzék részéről. Márpedig a rossz példák sajnos gyűlnek. Egy „sajtónyilatkozat”, ahol az újságíró dolga csak annyi, hogy illedelmesen hallgasson, nem éppen demokratikus műfaj. Ha egy politikus csak bejelenteni szeret, tegye meg a közösségi oldalán – az sem éppen ideális, de legalább nem nézi le vele az újságírókat. Egy sajtóosztály lehetőleg akkor is válaszoljon a kérdésekre, ha azok érzékeny témát feszegetnek – nem egy ellenzéki pártot tudnék mondani, ahol ez sajnos nem teljesül maradéktalanul az utóbbi időben. És várnánk a Budapestinfókat is – hogy valami olyanra is rámutassunk, amit Tarlós István jól csinált.