A Vasas Sheffieldben kezdte a szigetországi portyát, és futballcipőben edzett a helyi Wednesday pályáján. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert tíz évvel korábban a moszkvai Dinamo labdarúgói papucsban tréningeztek Nagy-Britanniában, nehogy kárt tegyenek a gyepben. A vendéglátó együttes sztárja Jackie Sewell volt, akit klubja akkori rekord összegért, 34 és fél ezer fontért vásárolt meg a Notts Countytól. A csatár játszott és gólt szerzett 1953 novemberében a londoni Wembley-ben, a nevezetes 6:3-on. Aztán játékos-edzőként tízszeres zambiai válogatott is lett, miután Észak-Rodézia 1964-ben elnyerte függetlenségét.
Az MNK-győztes piros-kékek 1955 őszén még versenyben voltak a bajnoki bronzéremért, arról az utolsó fordulóban maradtak le, miután december 11-én a Kinizsinek nevezett FTC 1:0-ra győzött ellenük Kertész Tamás, a brit teniszező Konta Johanna nagypapája góljával. A végeredmény így festett: 1. Honvéd 45 pont, 2. Vörös Lobogó (MTK) 41, 3. Kinizsi 37, 4. Vasas 36. Amúgy nem az FTC volt az első politikai alapú Kinizsi Magyarországon, hiszen a második világháború idején a Vasast kötelezték arra, hogy ezen a néven és sárga-kék szerelésben játsszon; előzőleg néhány napra Nemzeti Nehézipari Munkások Sport Klubjára, aztán Kinizsiről Nemzeti Vasasra keresztelték. Ha például a megannyi Nemzeti Dohányboltra gondolok, ez akár még ma is megtörténhet...
A munkáscsapat tizenhat játékossal – Kamarás Mihály, Kovalik Ferenc; Sárosi László, Kontha Károly, Bodzsár Sándor; Bundzsák Dezső, Berendy Pál, Szilágyi II János, Vadász Károly; Raduly József, Csordás Lajos, Szilágyi I Gyula, Teleki Gyula, Milosevics Richárd, Kaszner-Kaszás László, Illovszky Rudolf – utazott Angliába. A legfiatalabb labdarúgó a tizenhét éves Kaszner-Kaszás volt, aki 1956-ban disszidált, majd a Vasas 1957-es belga, luxemburgi, nyugatnémet túráján csatlakozott a csapathoz, és visszatért, minden mérkőzésen szerepelt az ötvenhetes bajnok együttesben, aztán újból – ezúttal már végleg – „dobbantott”.
Sheffieldben nem kapott szerepet, de a többiek káprázatos alakítást nyújtottak. Dave McIntosh kapus, aki 293 bajnoki meccsen őrizte a Wednesday hálóját, lelombozva konstatálta, hogy annyi gólt kapott, amennyit Gil Merrick az angol válogatott kapusaként 1954 májusában a Népstadionban. A Vasas tökéletesen lemásolta a 7:1-es budapesti eredményt, mire az angol lapok nem győztek sajnálkozni, egyszersmind áradozni a piros-kék csapatról. A News Chronicle azt írta: „A könyörtelen Vasas hetet vágott be oly simán, oly könnyedén...” A Daily Mirror megállapította: „Az ügyesség és a művészet aratott diadalt a testi erő felett. A Sheffieldet darabokra szabdalta a Vasas. Raduly ugyanabba az osztályba tartozik, mint Puskás.” A Daily Herald megemlítette: ,,A Csordás nevet nehéz kiejteni minálunk, Sheffieldben mégis mindenki ezt emlegeti.” A Daily Express pedig már a túra második mérkőzésére fókuszált: „Vigyázz, Tottenham, ezek varázslók!”
Két nappal később Londonban nehéz percek következtek, de Kamarás Mihály egészen kiváló teljesítményt nyújtott a kapuban. Miként Teleki Gyula elöl. A védőként és csatárként is kitűnő játékos a huszadik percben vezetéshez juttatta a Vasast, majd Sid McClellan egyenlítő gólja után, a második félidőben megszerezte a győztes gólt is (2:1). A Vasas abban az évben másodszor győzte le a Tottenhamet: májusban a Népstadionban 4:2-re nyert. A londoni „visszavágó” programfüzetében már az állt: „Vendégünk a magyar első osztály leggyorsabb csapata, amely a Honvéd stílusában játszik.” A Spurs Magyarországon ugyanúgy három mérkőzést játszott, mint a Vasas Angliában: a Kinizsitől (65 000 néző előtt) 4:1-re kikapott, míg Pécsett (22 000) 1:0-ra győzött.
Harmadszorra a Wolverhamptonnal kellett volna találkoznia a Vasasnak, de a Wanderers a sok sérültje miatt lemondta a mérkőzést, és a másodosztály kiesőjelöltje, a Hull City ugrott be helyette. Ezt a mérkőzést megint hétfőn rendezték; egy nappal korábban, október 16-án a századik magyar–osztrák találkozón 6:1-re győztek felnőtt honfitársaink. A két legnagyobb vesztes a „szomszédok” két újonca, a kapus Rudolf Szanwald és a center Rudolf Pichler volt, a két debütánst ugyanis csempészésen érték, kisebb nylonharisnya-lerakaton túl nem kevesebb, mint kétszáz zsebórát találtak náluk. Az osztrák szövetség elnöksége – 9:4-es, illetve 7:6-os szavazati aránnyal – örökre eltiltotta őket a válogatottságtól, ám Szanwald már 1958-ban, míg Pichler 1959-ben újra a címeres mezben játszott.
A Hullnak is volt hírneves válogatott labdarúgója, noha a kis csapat 1955. szeptember 3. és november 12. között nem nyert bajnoki meccset: kétszer döntetlent ért el, kilencszer kikapott. A nemzeti együttesben huszonöt találkozón 23 gólt szerző, a 6:3-on is bezörgető Stan Mortensen 317 bajnoki találkozón szerepelt a Blackpool, majd negyvenkettőn a Hull együttesében. Ötvenháromban, „az évszázad mérkőzésének” esztendejében mesterhármast ért el az FA Kupa döntőjében, amelyen a Blackpool 1:3-ról fordított 4:3-ra a Bolton ellen, ám a találkozó „Matthews Final”-ként vonult be az angol labdarúgó-történetbe, mert Stanley Matthews még a triplázónál is jobban játszott. Mortensen 1991-ben bekövetkezett halálakor a morbid brit humor szerint arról szólt a fáma, hogy szegénynek a búcsúztatása is Matthews-temetésként marad majd fenn...
A Vasas vendégszereplése alkalmával Bill Bradbury, a Hull City balösszekötője jegyzett mesterhármast. Róla a jobbhátvéd Andy Davidson azt mondta: „Félelmetes képességei voltak, de néha azt gondoltam, boldogabb lett volna bohócként.” Vezérletével a Hull 3:1-re nyert. A Vasas az évad végén 9:2-re verte a Közép-európai Kupa döntőjében a bécsi Rapidot, míg a Hull kipottyant a harmadosztályba.
Nem csoda, ha a váratlan siker másnapján az jelent meg a brit sajtóban: „A győzelemnek a Boothferry Parkban 13 889 nézője volt, tehát igaznak kell lennie.”
