József Attilától tudjuk, hogy „A villamos is aluszik, / - s mig szendereg a robogás /- álmában csönget egy picit -…”. De vajon hol teszi ezt a budapesti villamos? A BKV remízbe tartó egyes szerelvényein elhelyezett tábláról tudjuk, hogy a többi között a Szépilona Kocsiszínben, amely kocsiszín Budán a Budakeszi út és a Hűvösvölgyi út elágazásánál található. A főváros II. kerületének ez az apró negyede is Szépilona névre hallgat, akárcsak egy ott található patinás vendéglő.
De álljon meg a menet! A várostörténészek állítják, hogy a városrész Vörösmarty Mihály költeményének főszereplője, Szép Ilonka után kapta a nevét. Őt azonban a költő félreérthetetlenül az Ilona becézett formájával illette.
Vörösmarty a Szép Ilonkát alighanem Homérosztól vette, némileg átalakítva és megmagyarítva azt. Az Odüsszeiában Zeusz és Léda leánya hallgat a Szép Heléna névre. Én ugyan ismertem egy valódi, hamisítatlan Szép Ilonát is, aki vagy fél évszázaddal ezelőtt híreket szerkesztett a Magyar Rádióban. Csak véletlenül tudtam meg (hajdani kollégáim valószínűleg máig sem értesültek róla), hogy ez a becsületes neve. Ő ugyanis, tartva attól, hogy a csípős nyelvű munkatársak a szende szűzzel hasonlítgatják majd össze, Ibolyának hívatta magát. Így szerepelt a híradások végén a „lekonf”-ban (szerkesztette X. Y.) is. Valószínűleg eszébe sem jutott, hogy ezzel is ad a rosszmájúaknak némi muníciót, hiszen a szép ibolyát a sarkon árulják az asszonyok.
Honnan tehát a hivatalossá varázsolt Szépilona? Gyanítom, hogy a BKV (Budapesti Közlekedési Vállalat) elődjétől, a Beszkárttól (Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaságától), ha ugyan nem még az azt is megelőző, a névadó kocsiszínt felépítő lóvasút társaságtól. Az efféle hivatalosságok ugyanis nem tartják magukhoz méltónak a komolytalan becézést. Így lett szegény Szép Ilonkából Szépilona.
Ez egyébként nem magyar sajátosság. 1977 és 1981 között Jimmy Carter volt az Egyesült Államok elnöke. Bár a Jimmy becenév, mégis mindenki így hívta. Nem játékból, hanem komolyan. Ő maga is így írta alá az elnöki esküjét. A szovjet vezetés azonban, akárcsak a saját tekintélyét oly féltékenyen vigyázó Beszkárt, nem kedvelte az effajta gyermekesnek, de még inkább afféle rock & roll-, Coca-Cola-ízű, bohókás burzsoá tréfákat. Nem volt mese, nem volt Jimmy! Azt az üdvözlő táviratot, amelyet elnökké választása alkalmából szovjet kollégája, Nyikolaj Podgornij, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke, a névleges államfő írt alá, James Earl Carternek címezték. Valahonnan sikerült kibányászniuk, hogy a születési bizonyítványában ez a kereszt- és középnév áll. Lehetett ő az egész világnak Jimmy, a Szovjetunió, mint az Egyesült Államokkal egyenlő világhatalom, ezt nem ismerte el, és konyec.
Nem tudom viszont, hogyan címezték elnökké választása alkalmából a Bill Clintonhoz intézett üdvözlő táviratot a szovjet vezetők, lévén, hogy ez az amerikai politikus is becenevén „futott be”. Ő ugyanis Williamként látta meg a napvilágot. De addigra talán már Moszkvában is beletörődtek a megváltoztatott megváltoztathatatlanba, mert Clinton nyugatnémet kollégáját, egyben druszáját, ha kénytelen-kelletlen is, de elismerték Willynek. Annak ellenére, hogy csecsemő korában ő meg a Herbert Ernst Karl névre hallgatott, és még csak Brandt sem volt, hanem Frahm. Akivel viszont a Szovjetunióban a leginkább bajban voltak, az egy chilei politikus, Vologya Teitelboim volt. Mert az még hagyján, hogy a Teitelboimból (eredetileg nyilván Teitelbaum) ítélve nem volt egy vérbeli latino, és ősei alighanem a forradalom előtti Oroszországnak a zsidók számára letelepedést kizárólagosan engedélyező zónájából vándoroltak ki, no de Vologya! Mert hiszen ha őt így tisztelik, maholnap már Vlagyimir Iljicset is így emlegethetik, ami ugyebár mégiscsak több, mint szentségtörés. Mivel azonban a chilei kommunista politikust mégsem keresztelhették át Vlagyimirrá, utónevét a szovjet források diszkréten csak a kezdőbetűjével jelölték. A Pravda mindig csak V. Teitelboimról írt. (Igazán szép csak akkor lett a dolog – igaz, erről már nem a szovjetek tehettek – amikor a politikust hazájában beválasztották a szenátusba, és ettől fogva járt neki a megtisztelő „don” cím. Ha ugyanis létezik három egymással semmiképpen sem összeférő név és cím, akkor az a Don Volodia Teitelboim.) Hát még ha Moszkvában tudták volna, hogy Teitelboim elvtárs valójában egy szép orosz utónévvel, Valentyinnak született és később maga döntött úgy, hogy azontúl Vologya lesz!
Tiszta szerencse, hogy mi idehaza soha sem vettük ennyire a lelkünkre ezt a keresztnév dolgot, mert akkor például Johnny Weissmüllert, az amerikai úszó világbajnokot és filmszínészt is másként kellett volna tisztelnünk. És nem is feltétlenül Johnnak (ennek a beceneve a Johnny), hanem Jánosnak. A Temes megyei Szabadfalván ugyanis, ahol 1912-ben egy bánsági sváb földműves fiaként napvilágot látott, a későbbi Tarzant Weissmüller János néven jegyezték be az anyakönyvbe. De meg lennénk mi lőve Czinka Annával is! És az is némileg furcsán hatna, ha a józsefvárosi utca Dankó István nevét viselné, a Kakuk Marcit és a Misi Mókus kalandjait pedig Tersánszky József Jenő írta volna.
Most már csak azt nem tudom, mit kezd a hivatalosság azokkal a közöttünk szaladgáló fiatalabb kortársainkkal, akiket Panninak, Orsinak, Gergőnek hívnak? Őket tudniillik nemcsak a haverok nevezik így, nekik az ez ügyben illetékes hivatalosság, az anyakönyvvezető ütötte rá pecsétjét ekként a születési bizonyítványukra.
