Nekem a Múzeumok Éjszakája sokáig munka volt. Sok más kulturális esemény mellett. Irigyelt dolog ez egy napilapnál. Ha a napilapkészítést a frontszolgálathoz hasonlítjuk – népszerű párhuzam ez a körükben –, akkor mi a tábori konyhán dolgoztunk, a sportosok meg a frontvonalat keresztül-kasul bejárva szanitéckedtek. Az igazi melót – támadás, védekezés – a belpolosok és a gazdasági rovat vitte, legalábbis ez volt az állítás, az arisztokratikus hozzáállásuk alapja: ők írják azt, amiért megveszik a lapot, mi pedig a pántlikát csavarjuk köré. Persze olyan kultúrharcos időkben, mint ami mostanság jár erre, a kulturális újságírónak is nagyobb a presztízse, mert ott van az események sűrűjében: már egy színházi előadás is felér egy vezércikkel.
Békeidőben viszont tényleg volt miért irigykedni ránk: filmeket, előadásokat néztünk munkaidőben, fesztiválokra, koncertekre jártunk. Azt viszont már hiába magyaráztam a többieknek, hogy nem ugyanaz „civilként” megnézni egy kiállítást, mint újságíróként. Az előbbi nyugodtan bámészkodhat, akár el is bambulhat, zavartalanul átadhatja magát a befogadásnak vagy értetlenségnek, utóbbi viszont fejben (vagy írószerrel) jegyzetelget, interjúalanyra vadászik, lehetőleg mindent megnéz, van, amit többször is, mert nem írhat le butaságot, ő az olvasó szeme és füle, mindenről be kell számolnia, ami ott történik, vagy legalábbis vissza kell adnia a „minden” illúzióját. Ha „vékony” az anyag, akkor megszólalókkal feldobni, szóba elegyedni, addig nyüzsögni, amíg ki nem kerekedik valami a semmiből. Nem csoda, ha néhány eseményre ma már csak akkor emlékszem, ha előveszem a régi cikkemet, mert amúgy csak a frász maradt meg, hogy miként lesz ebből a megbeszélt hatezer karakter, vezető anyag másnap szép, rendezett sorokban. És a fene egye meg a művészt/kurátort/szervezőt, hogy nem képes három értelmes mondatot mondani…
Bizony ilyen volt a Múzeumok Éjszakájának programsorozata is évekig. Előre egyeztettünk, hogy ki hova megy, mit néz és mit lát, és abból mi kerül be majd a lapba. Lehetőleg élményszerűen, mintha csak magunktól csöppentünk volna az eseményekbe, ám a spontaneitás mögött azért legyenek infók is, valamirevaló tartalom. Amióta nincs lap, és könyvszerkesztőként/kritikusként dolgozom, ami már nem is a tábori konyha, hanem hátországbeli szanatórium, nem is nagyon jártam ilyen eseményekre. Vagy szimplán elfelejtem (ezt is), vagy nem akarok nosztalgiázni, vagy – ez is csak a civilek kiváltsága – szimplán lusta vagyok.
A bécsi eseményre is véletlenül estünk be. Peilsteinbe túráztunk a lehető leglágyabb őszi napsütésben, a „bécsi erdő legvadabb sziklafalai közé” annyira tudatosan, hogy majdnem elmentünk az amúgy pompás kilátás mellett. Annyira lefoglalt a hütte kényelme a meredek kaptatók után, meg az ottani játszótér, hogy a tátongó mélység majdhogynem nélkülünk tátongott tovább, de végül egy ösvény végén tétován belebotlottunk. Lett is nagy csudálkozás, idegeknek kisimítása. Semmi sem nyugtat meg jobban, mint a nyílt víz tükre meg a panoráma. Leülök, s ha nem szólnak hozzám, akkor ki is húznám ott tavaszig, már ha nekem is leállna az anyagcserém, mint más állatoknak. A meredek sziklafalat és a végtelennek tetsző kilátást persze össze kell egyeztetnem a tériszonyommal, ami kábé olyan, mintha egy cukorbeteget zárnának be a csokigyárba. A családom ezt tudja, nem is enged közel a peremhez, néha jobban stresszelnek, mint én magam, s ez néha komikus veszekedésekhez vezet, amelynek végén olykor már maguk is lelöknének. Mindig elképzelem magamban ilyenkor a békés osztrákokat, akik próbálják megfejteni, hogy mit kerepelhet ez a hangos, balkáni família a béke ezen különleges szigetén. Nem hiába robbantották ki ők a világháborút…
A kirándulás végén, már beesteledve, majdnem otthon vettük észre, hogy az Ernst Fuchs Múzeum bezzeg hangos, a kivilágított épület előtt emberek sétálnak, s az egésznek kimondottan buli jellege van. Nosza le is parkoltunk, amúgy is meg akartuk nézni már a külsejében is egyszerre meghökkentő és valamiért vonzó intézményt. A túrázós ruháinkban megváltottuk a jegyet, majd ott a helyszínen döbbentünk rá, hogy azért ennyi a belépő, mert ma van a Múzeumok Éjszakája, s bizony több múzeum is tárt karokkal várja az esti baglyokat. Gyorsan belemerültünk Fuchs szinte könnyfakasztóan egyedi stílusába (a sok rikító szín és furcsa arc miatt Duska inkább csak a padlót nézte), majd némi nyárspolgári felhanggal megállapítottuk, hogy ennél különösebb fürdőszobája csak Dalínak lehetett. Aztán felbuzdulva a még előttünk álló látnivalókon, hazarohantunk, átöltöztünk és tíz óra után teljes harci díszben elindultunk a Természettudományi Múzeumba. Hatalmas büszkeség terpeszkedett el az autóban, hogy lám, milyen jól neveltük a gyereket, mert még ilyenkor is érdeklődik a művészetek, a kalandok iránt. A nagy érdeklődőt viszont, amíg én parkolóhelyet kerestem, elnyomta az álom a hátsó ülésen. Tátott szájjal húzta a lóbőrt egy olyan múzeumban, ahová csak őt engedik be. Én meg arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy már nem dolgozom, mert ez lett volna életem legrövidebb cikke.
