Adjál csak, főnök, adjál, amennyit tudsz. Ne félj, jó helye lesz.
Mert a múltkor meg összeszedtek a gyerekek három kiscicát is a pincéből. Azokat is etetni kell még egy ideig, amíg gazdát találnak nekik. De mit csináljak? Ha kipusztítom belőlük a szociális érzéket most, ha megöregszem, engem is le fognak tojni. Bár a szociális valami emberi micsodát jelent, de hát ilyen a világ, ha macskákon kell, hát azokon gyakorolják az együttérzést. Igaz, ha meggondolom, én nem fogok tudni olyan szívhez szólóan nyávogni, és akkor nagy szarban leszek.
Mert csak ráncos leszek, és alul-felül csöpögős, az meg nem tudom, mire lesz elég, milyen öröklött mechanizmust fog kiváltani belőlük. A fiatalokból általában és konkrétan is. A tulajdon gyerekeimből, mert hiszek, hiszek az evolúcióban. De nem a szelekciós részében, hanem inkább abban, ami megmaradt benne, ami éppen hogy nem szelektálódott belőle kifele. Ahogy a kerek, sima, szőrtelen babaarc is kivált valamiféle odafordulást, pláne, ha mosoly is van rajta, talán a ráncos is beindít valamit a fiatal, erős lelkekben. No de majd meglátjuk, meglátjuk ezt is, ha majd sok lesz az öreg, az eltartott, és kevés a fiatal. Bár gyanakszom, főnök, én nagyon gyanakszom, hogy a ránc nem a legjobb projekt. Nézd csak meg a meséinket! Az öregapók, öreglányok mind valami varázserővel bírnak bennük. Tehát már évszázadok óta csak úgy tudtuk átnyomni az öregeket, ha varázserőt, azaz hatalmat adtunk nekik. És ezzel szépen át is mostuk a gyerekeink agyát, mire felnőttek, tudták, hogy az öregekkel vigyázni kell. Valami van nekik, ami a fiataloknak nincsen. Tehát a ránc önmagában eddig se nagyon működött. Rá kellett telepíteni valami kulturális, hagyományos rettegést. Igen, félelmet sajnos, hogy ami ránézésre kicsi és gyenge, az azért lehet hatalmas, ki tudja, jó lesz vele vigyázni. És ha meggondolod, főnök, erre a sejtelmes, magyarázhatatlan, gyermekkorból származó félelemre épült mindig is az öregekkel való bánásmód. Az egész nyugdíjrendszer és a családi béke.
Úgyhogy csak adjál, adjál annyi kajajegyet, amennyit csak tudsz, hadd erősödjön a társas érzék a gyerekekben. Bár arról fogalmam sincs, hogy fogják átvinni ezt a mostani értéket a cicákról a majdani ráncos arcomra. Mert nyávogni nem tudok. Úgyhogy lehet, főnök, lehet, hogy ez is valami hamvába holt start-up lesz a részemről. De egye fene, próbálkozni azért lehet. Jut eszembe, a férfiak és nők hangja elvékonyodik és magasabb lesz, ha megöregszenek. Nyávogás, nem? Na látod, van még azért remény. Ha varázserőnk nincs is, nem tudunk egy szál pihéből hóesést csinálni, lószőrből lovat, ágacskából erdőt, nyávogni azért tudunk majd.
Szóval adjad csak, főnök. Bár tudnod kell, sok helyen nem lehet beváltani, csak emberkajára. Kutya- vagy macskatápot nem lehet belőle venni. Szóval töredeződünk szét szépen. Fragmentálódik az énünk, a személyiségünk vagy mifenénk. Mintha lenne egy dolgozó énünk, amit nyugodtan táplálhatunk a jegyekből, és egy állatbarát, állattartó. Szóval, ha dolgozol, ehetsz, de állatot hobbiból nem tarthatsz. Milyen igaz, főnök. A biorobotnak jobb, ha elfelejt állatot simogatni. De ne szomorkodj!
Képzeld, a múltkor sikerült a kosztpénzből kiszorítani az állatorvost. Pedig hó vége volt, te! Te nem úgy látod, hogy európainak lenni mintha azt jelentené, hogy kajapénzből gyógyíttatni meg a sántító kutyát?
Mi? Miértünk ne aggódj! Mi elvoltunk tojáson, sajton. A kutyák bárány- és marhahúsos tápot kaptak. Mit csináljak, na?
A kicsi kutya allergiás a csirkére.
