Vay Blanka: A talaj megindul (Részlet a Saját ketrec című könyvből)

Vay Blankának egyetlen rövid, eldöntendő kérdést kellett megválaszolnia 2015 karácsonya előtt, de az egész élete múlt rajta. Pontosabban két élet. Egy korábbi és egy új. A válasz viszont árvízként sodorta el a régit. A Saját ketrec ennek a válasznak a története. Hogy miért dönt úgy egy harminchat éves, házas férfi, hogy feladja kényelmes, privilegizált társadalmi státuszát, és a továbbiakban nőként azonosítja magát, és választja inkább önmagát és az életet. Az Európa Könyvkiadó gondozásában októberben megjelenő Saját ketrec őszinte, bátor, kíméletlen és vicces könyv önmagunk megismeréséről, az elfogadásról és az újjászületésről, arról, hogy mind boldogan akarunk élni.

Eljött a nap, amit tulajdonképpen jó előre lehetett borítékolni.

Életem párja elköltözött. Nehéz leírni, hogy mit éreztem.

Sosem adtam neki nagy esélyt, de élt bennem a remény, hogy egy nap számára is megmutathatom személyiségem egyre fontosabb felét, hogy a tolerancián túl fogunk lépni, és akár szeretni, élvezni is tudja majd. Elmondhatatlan erős vágyat éreztem arra, hogy életem legfontosabb szereplője lelkem másik felét is szeretettel ölelje magához. Nem barátként, basszus, hanem páromként. Úgy viszont felállt a szőr a hátán. Nem egy rossz szokásomtól, nem egy átgondolatlan döntésemtől, hanem konkrétan éntőlem. Legszívesebben bejajgattam volna a jeges vak végtelent, de persze hiába.

Nyilván korábban már olvastam különböző fórumokon, hogy nagy valószínűséggel az ember párja ezt nem fogja szeretni, de azért jobb választásom nem lévén, reménykedtem. Hiszen akkoriban még nem gondoltam transzneműségre, csupán egy nyomorult crossdresserségre, de az így is világos volt, hogy ezt nem tudom csak úgy abbahagyni.

A kísérletezési szándékom bejelentésétől négy hónap telt el, az első utcára lépéstől három, azóta átlag hetente egyszer voltam így az utcán, és hetente egyszer tartottam otthon egyedül valami főpróbának beillő átöltözést. Nem éreztem úgy, hogy tudnám, hova vezet ez az egész. Az első hetek izgalmában el-eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne tényleg és teljesen nőként folytatni, de ezt viszonylag hamar elengedtem. Győzött a bennem élő férfi: oké, hogy ki akarom élni és meg akarom ismerni a nőiségemet, de bolond lennék teljesen átadni neki a terepet. Férfi vagyok, férfi akarok lenni és maradni.

Azonban még messze voltam attól, hogy szívesen megváljak a szoknyáimtól. Harminc évig „remekül” elvoltam úgy, hogy hosszú éveken át meg sem fogalmazódott bennem az igény a számomra ismert és problémát nem okozó vonzalmam kiélésére, okkal reméltem tehát, hogy a mostani játszadozásom is egyszer csak véget ér.

Ugyanakkor a dolgot nagyon élvezem. A szabadságnak olyan közvetlen és élvezetes, lelkem egészére gyógyító kenőcsként ható módját találtam meg, ami egyedül ahhoz a naphoz hasonlít, amikor Kristóffal, Polinával és még néhány barátommal sátoroztunk a Duna-parton a Szentendrei-szigeten, és egy fél délutánt töltöttünk együtt meztelenül a napon, a vízparton, a homokban. Ráadásul most szúnyogok sincsenek. Világos volt, hogy női felem akkor is itt marad, ha a ruháit kidobjuk.

A következő hetekben eszem ágában sem volt bármilyen női ruhához nyúlni. Azt nem mondom, hogy megundorodtam volna, de nem volt kedvem az egészhez. Nagyon, nagyon nagy árat fizettem. Nem gondoltam, hogy egy kis szünet bármit is segít, egyszerűen nem volt kedvem hozzá.

Csokipudingon és sós mogyorón éltem, mert mást nem fogadott be a gyomrom, a létező legsötétebb zenéimet hallgattam, és dél-afrikai, távol-keleti környezetvédő állásokat néztem. Továbbra is a kanapén aludtam, a hitvesi ágy üresen állt. Néha magam mellé vettem a kutyát, akinek általában volt kedve mellettem aludni, néha nem. Monyók igazi egyéniség, nem plüssmaci, nem hagyja magát kizsákmányolni. Most viszont olyan odaadóan segített szomorkodni, hogy gyakorlatilag neki pucoltam meg esténként egy fél csomag pisztáciát. Egyedül voltunk. Sós mogyoró és csokipuding. És Monyók együttérzése.

Mindig azt mondjuk, hogy vállaljuk önmagunkat, ne hazudjunk, és én ezt tettem, és mindent tönkretettem vele. Nem gondoltam, hogy hibát követtem volna el, vagy hogy lett volna más választásom, és mégis.

Berlin annyival északabbra fekszik, hogy a téli sötétség itt még hosszabb ideig tart, november végén az esők is különösen gusztustalanok tudnak lenni, minden adott volt tehát ahhoz, hogy a lehető legrosszabbul érezzem magam. A falakon a közös képeink, a konyhában az almásházi kerámia étkészlet, amit a barátaink dobtak össze nászajándékba, egyik legkedvesebb exem, Eszter szervezésében, aki amikor először találkozott a párommal, azt mondta: „Én teljesen beleszerettem a barátnődbe!” Nagyon sok minden veszett el, mindenekelőtt egy olyan jövő, amiért kedvem volt az emberiség nagy közös kártyavárához hozzátenni a magam kis koszos, gyűrött lapjait. Vége, és én csak sós mogyorót és csokipudingot tudtam magamba erőltetni, és azon törtem a fejem, az öngyilkosságnak milyen megvalósítható, a környezetemnek lehető legkevesebb terhet jelentő módja lehetséges.

December elején történt, hogy mintegy véletlenül rátaláltam a TransInterQueer egyesületre és a tanácsadó fogadóóráikra. Bár nem gondoltam volna, hogy transznemű lennék, bejelentkeztem. Ott biztos láttak már karón paradicsommadárnak öltözött varjút, csak tudnak valami okosat mondani. Ha meg nem, kicsit sajnáltatom magam, azzal is előrébb vagyunk.

December 21-én este hét órára kaptam időpontot. Nagyjából egy hónappal azután, hogy egyedül maradtam. Biciklivel mentem, férfiruhában, akkor még nem volt kedvem a női dolgokhoz, és nagyobb távot rossz időben letekerni így a praktikusabb. Kreuzberg hangulatos kis utcájában volt az iroda, a Görlitzer-park mellett, a város legrosszabb hírű, de azért még mindig nem különösebben veszélyes drogelosztó parkja mellett. A parkban a drogárus fekete-afrikai menekültek mellett jobb időben piknikező családok és frizbiző fiatalok vannak, olyan az egész, mint a Diáksziget volt 1995-ben. A parkban egyébként egy szomszédsági alapon üzemeltetett kisállatkert is van egy fél focipályányi területen, a gyerekek kecskéket, nyulakat, tyúkokat és szamarakat gondozhatnak ott, és van a neten egy olyan számítógépes játék, ami a kilencvenes évek eleji commodoros játékok stílusában ábrázolja a Görlitzer-parkot, ahol a játékosnak úgy kell átjutnia az őt leszólítani igyekvő árusok között, hogy nem vesz semmit. Ha valamelyik díler oda tud lépni, és megkérdezi, hogy „Alles klar?”, akkor elbuktunk. Mindeközben vidám zene szól. Most persze csak sötét volt, és hideg és pocsolyák és a dílerek és a lombjukat vesztett fák.

Megérkeztem az egykori gyárépület tágas tereiben lévő irodába. Szépen köszöntem, és mondtam, hogy a tanácsadásra jöttem. Egy oldalsó szobába vezettek, klasszikus, három évig használható IKEA-s bútorokkal. A sarokban egy fikusz állt, a polcokon néhány könyv dülöngélt. Jött egy korombéli, bizonyára nő, illetve mint később megtudtam, ő nem akarta magát elhelyezni e két kategória egyikében sem. Mindegy, kedves és helyes volt. Kérdezte, miben segíthet. Én pedig szépen nyugodtan elmondtam neki, hogy miért vagyok itt. Az akkori megértésemnek megfelelően, nagyjából tíz perc alatt elmondtam a történetemet: egy biszexualitásával mindig is békében lévő férfi vagyok, akinek személyisége nőies fele sem okozott soha problémát. Régen nagy néha ennek női ruhákba öltözéssel teret adtam, ami teljes mértékben rendben is volt. Az elmúlt négy hónapban azonban ez meglódult, ilyen komolyan és ilyen sokat még messze soha nem csináltam, ráment a házasságom, és bár nem tartom betegnek, perverznek, de azért most már kezd érdekelni, hogy mi lesz a vége. És hogy mikor. Nekik csak van tapasztalatuk, mire készüljek? Visszaszorul évi egy-két alkalomra? Vagy így megy még egy fél évig, aztán visszatérek a régi kerékvágásba?

A nő pedig válaszként feltette a létező legegyszerűbb, legkézenfekvőbb kérdést: „Ha minden félelemtől és aggodalomtól szabadon választhatna, holnap hogy kelne fel, férfiként vagy nőként?”

Azóta nem volt olyan napszak, hogy ne jutott volna eszembe ez a perc. Meghallottam a kérdést, és azonnal megértettem, hogy mennyire pontos és mennyire logikus. Furcsa, hogy az elmúlt hónapokban nem tettem fel magamnak. Hiszen milyen egyszerű a válasz. És milyen egyértelmű. Hogy hogyan?

A torkom elszorult, és sírni kezdtem. Hogy hogyan?

Az is világos volt, hogy milyen visszavonhatatlan hatása és milyen legyőzhetetlen ereje van a válaszomnak. Ami ugyanilyen egyszerű. Hogy hogyan? Hát nőként. Érdekes: milyen egyszerű és milyen egyértelmű. Nőként akarok élni. Hát nem? Hát de.

[…]

Sírtam. A hátralevő háromnegyed órában még kétszer merült fel ugyanez a kérdés, és mind a kétszer ugyanez volt rá a reakcióm. Sírtam, és némi kétségbeesett bólogatás után ki is mondtam hangosan: nőként akarok élni. Nőként. És most mi lesz? Azt nem tudtam, de valamit már igen. Hogy nőként akarok élni.

Aztán valahogy felültem a biciklire, és valahogy hazamentem. Wiener Strasse, Kottbusser Tor, Adalbert Strasse, Köpi, át a hídon, egy picit a szép széles Karl Marx allén, majd fel a Prenzlauer allén, és otthon voltam. A robotpilóta működött. Skype-on elértem Polinát, aki éppen Moldovában a szüleinél, egy kisinyovi lakótelepi lakás konyhájában ült. Csak suttogni tudott, mert a családja aludt már: ottani idő szerint még később volt. Amikor elmondtam, sírt. Én inkább csak szerettem volna. Egy érzés, egy szó dominált bennem, és még sokáig a következő hetekben. Hogy atyaúristen. Atyaúristen, mi lesz most. Másnap délelőtt tíz órára pedig már biztosan tudtam: ez az én utam, és meg fogom valósítani.

36 év férfilétezés és 12 év közéleti aktivizmus után nemet váltok, és nőként fogok élni. Nem néha, nem kicsit, hanem amennyire csak lehet: nőként fogok élni. Fél tizenkettőkor az első fuvarom a Kastanienallén a Schiller Burgerhez szólított, ahol két hamburgert és két adag krumplit kellett felvennem, és valami drága irodába vinni. A Schiller Burger homlokzatán a következő idézet állt: „Minden nap új esély az álmaid megvalósítására”. Nem hiszek a jelekben, de azért ez talált, süllyedt.

Két nap múlva karácsony volt.