A napóleoni háborúkat lezáró 1814-15-ös bécsi kongresszus megerősítette a Lengyel-Litván Államközösség felosztását a Porosz Királyság, a Habsburg Monarchia és az Orosz Birodalom között. A lengyelek ezt a megosztottságot átmeneti kényszerhelyzetként fogták fel, és mindent megtettek régi állami egységük és függetlenségük visszaszerzéséért. Különböző titkos szervezeteket hoztak létre, amelyek többször kezdeményeztek fegyveres felkeléseket. A legnagyobb elnyomás idején is akadtak emberek, akik akár életük kockáztatásával is szembeszálltak az idegen elnyomókkal. A XIX. század végétől ilyen személyiségként vált ismertté Józef Klemens Piłsudski.
A szocialista forradalmár és szabadságharcos
1867-ben született egy litván faluban, Wilnótól (Vilnius) mintegy 60 kilométerrel északra. Apai és anyai ágon egyaránt régi nemesi, földbirtokosi családból származott. Bár jellegzetes litván akcentussal, de a család minden tagja lengyelül beszélt, így a fiatal Józefnek is ez lett az anyanyelve. Az alapismeretekre házitanító oktatta a testvéreivel és unokatestvéreivel együtt, németre és franciára pedig egy-egy nevelőnő. Esténként ezt maga az anya egészítette ki a száműzött lengyel romantikus költők hazafias verseinek a felolvasásával és a lengyel történelem felemelő pillanatainak felidézésével. Így vésődött a gyermek Piłsudski szívébe Mickiewicz Pan Tadeuszából, hogy „csak az méltó az ember nevére, akinek bizonyos meggyőződése van, és azt tekintet nélkül a következményekre, kész nyilvánosan hirdetni”, és Krasiński zsoltárának szállóigévé vált fohásza: „Feltámad még Lengyelország az Úr nevében”. „Anyánk rajongó, szélsőséges hazafi volt, és (…) úgy nevelt bennünket, hogy állandóan a haza ellenségei elleni küzdelemre buzdított” – emlékezett utóbb Piłsudski az édesanyjától kapott szellemi és érzelmi útravalóra.
A wilnói orosz gimnázium fegyelmét és szellemiségét, ahol érettségizett, nehezen tűrte. Olvasni viszont nagyon szeretett. Különösen megragadta fantáziáját a francia forradalom fordulatos története és Napóleon alakja, akit valósággal istenített. Hadjáratainak és csatáinak lefolyását szinte betéve tudta, és nagyon bántotta büszkeségét, hogy a lengyel nép nem volt képes olyan nagy erőfeszítésekre és látványos eredményekre, mint a francia. 1882-ben bátyjával együtt titkos önképzőkört szerveztek, amelynek összejövetelein többek között Darwin, Comte, Huxley, Spencer és Büchner műveit vitatták meg. Ekkor került kezébe Marx Tőkéje is németül, és más szocialista ideológusok művei, melyek hosszú évekre meghatározták világlátását és politikai felfogását. Nemzeti büszkeségéhez és szabadságvágyához ekkortól társult a szocialisták emancipatórikus egyenlőségeszménye, amely jól összeegyeztethető volt a cári rendszer gyűlöletével. „1884-től kezdtem magam szocialistának hívni” – emlékezett utóbb érettségi előtt álló önmagára.
A gimnázium után Harkovba ment, ahol az egyetem orvoskarára iratkozott be. Tanulmányai mellett továbbra is aktívan politizált: bekapcsolódott a Narodnaja Volja (Nemzeti Akarat) nevű, szélsőbaloldali és terrorista eszméiről ismert titkos diákszervezet munkájába; vitaesteken és tüntetéseken vett részt, amiért két alkalommal le is tartóztatták, sőt néhány napra le is csukták. Jó eredményei ellenére Piłsudski így végül már az első év után elhagyni kényszerült a várost. A tartui egyetemre pedig, ahol folytatni akarta a tanulmányait, nem vették fel.
A politikailag motivált elutasítás miatt Piłsudski cár- és cárizmus ellenessége tovább fokozódott. Forradalmisága is elsősorban ez ellen irányult: a szocialista gondolkodókra jellemző osztályharcelméletet a lengyel viszonyok között kifejezetten ártalmasnak tartotta. Előbb a nemzet szabadságát és függetlenségét kell kivívni a cárizmus megdöntése révén, és majd csak ezután kerülhet sor a munkásság jogos szociális és politikai követeléseinek a kielégítésére – hangoztatta. Kapcsolatba került a Narodna Volja egyik terrorista frakciójával, amely III. Sándor cár megölését tervezte. 1887-ben ezért letartóztatták és 5 évi szibériai száműzetésre ítélték. A Szibériában töltött évek tovább erősítették forradalmi és szocialista elkötelezettségét. Száműzetése elején még egy kiforratlan gondolkodású fiatal lázadó volt, 1892-ben, amikor szabadult, már elkötelezett forradalmár és szabadságharcos.
Hazaérkezve Wilnóba rövid tájékozódás után belépett a nem sokkal azelőtt megalakult Lengyel Szocialista Pártba, amelyet a Rosa Luxemburg befolyása alatt álló, internacionalista és osztályharcos beállítottságú Szociáldemokrata Párttól eltérően nemzeti elkötelezettség jellemzett, s amely programjában a függetlenség kivívására helyezte a hangsúlyt. Rövidesen a párt litvániai részlegének a vezetője lett, és 1894-ben elindította a következő évek egyik legsikeresebb illegális munkáskiadványát: a Robotnik-ot (Munkás), amelyet néhány társával együtt maga írt, szerkesztett és sokszorosított. 1900-ban azonban ismét utolérte a cári rendőrség.
A hatóságok előbb a varsói citadellába zárták, majd miután meggyőzően színlelt gyengeelméjűséget, az egyik szentpétervári klinikára szállították. Innen 1901 májusában sikerült megszöknie. A következő években különböző helyeken bujkált, és titkos harci osztagokat szervezett. Ő és társai ezek bevetésével igyekeztek forradalmasítani a munkásságot. A szervezet egyik legsikeresebb akciója az egyik orosz pénzszállító vonat kirablása volt 1908-ban, amellyel hatalmas summára, mintegy 200 ezer aranyrubelre tettek szert. Ezt az akciót személyen Piłsudski irányította. Nevét ettől kezdve egész Orosz-Lengyelországban jól ismerték.
Az újabb letartóztatást és várhatóan halálos ítéletet elkerülendő 1908 végén áttette székhelyét az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Galíciába. Itt hozta létre az Aktív Harc Szervezete elnevezésű titkos hálózatot, amely a korábbi harci osztagoktól eltérően nem szabotázsakciókat és merényleteket hajtott végre, hanem arra kapható leszerelt katonák és altisztek, valamint ugyancsak önként jelentkező fiatalok elméleti és gyakorlati jellegű katonai kiképzésével foglalkozott. Vagyis úgy működött, mint egy katonaiskola; a leendő lengyel hadsereg számára képzett csapatok irányítására alkalmas parancsnokokat. Piłsudskit, aki a kor fegyveres konfliktusainak és különböző hadtudományi munkáknak a tanulmányozásával maga is komolyan készült a felszabadító háborúra, emberei ekkortól kezdték Komendantnak, vagyis Parancsnoknak nevezni.
A titkos szervezethez 1910-től egy legális is csatlakozott: az ún. lövészegyletek hálózata, amelyek elsősorban fegyverhasználatra tanították tagjaikat, és a szabadban terepgyakorlatokat tartottak számukra. Ezekhez, amelyek működését ugyancsak Piłsudski irányította, a háború kitörése előtt már mintegy 10 ezer lengyel tartozott. A két szervezet összefonódásáról az osztrák-magyar titkosrendőrség és hadvezetőség természetesen tudott, ám azt nem tartotta a birodalom érdekeivel ellentétesnek. Ezért nem akadályozta, hanem – készülve a háborúra -- inkább támogatta működésüket.
A Komendant
Piłdudski jól mérte fel a nemzetközi helyzet jövőbeli alakulását, és abban saját, valamint paramilitáris szervezeteinek a lehetséges szerepét. Amikor 1914 augusztus elején a háború kitört, egységei az elsők között léptek Orosz-Lengyelország földjére. Az önként jelentkezőkből a következő hónapokban három lengyel dandárt szerveztek, amelyek közül az elsőt maga Piłsudski irányította ezredesi rangban. Tekintélye a harcokban úgy katonái, mint a civil lakosság körében hatalmasat nőtt, ezért már 1914 végén tábornokká léptették elő, majd később a Vaskorona renddel is kitüntették.
Az osztrák-magyar, s különösen a német hadsereg sikereinek köszönhetően 1915 nyarára az ún. Kongresszusi Lengyelország nyugati és középső fele Varsóval együtt német fennhatóság alá került. A győztesek azonban egyáltalán nem felszabadítóként, inkább megszállóként viselkedtek, és úgy rendezkedtek be Orosz-Lengyelországban, mint egy ellenséges államban. A két birodalom vezetői először Orosz-Lengyelország felosztását és saját lengyel területeikkel való egyesítését fontolgatták. Ez azonban olyan mértékben ellenük hangolta volna a lengyeleket, hogy nem merték megkockáztatni az annexiót. II. Vilmos és I. Ferenc József így végül a független Lengyel Királyság proklamálása mellett döntött, amit 1916. november 5-ei kiáltványukban jelentettek be.
Az új állam határait – nyilvánvalóan azért, hogy saját lengyel területeikről ne kelljen lemondaniuk – nem jelölték ki. A határok és király nélküli királyság irányítására varsói székhellyel 25 tagú Ideiglenes Államtanácsot állítottak fel, amelynek a katonai bizottságában – kvázi hadügyminiszterként -- Piłsudski is helyet kapott. A testület azonban csak névleges hatalommal rendelkezett; az érdemi döntéseket Bécs, és a szövetségen belül egyre nagyobb befolyással rendelkező Berlin továbbra is magának tartotta fenn. A német hadvezetés és a Piłsudski közötti viszonyt ezért folyamatosan feszültségek terhelték, amelyek végül oda vezettek, hogy 1917 júliusában a német katonai hatóságok Piłsudskit és számos tiszttársát letartóztatták, a lengyel légiók legénységét pedig szétszórták.
A következő bő évet Piłsudski a németek fogságában, a magdeburgi citadella egyik különálló házában töltötte. 1918. november 10-én innen érkezett meg Varsóba, egy nappal azelőtt, hogy deklarálták a lengyel állam újjászületését. Honfitársai többsége ekkor már olyan elveihez hű, megvesztegethetetlen hazafiként tekintett rá, aki az elmúlt évtizedekben legtöbbet tette Lengyelország újjászületéséért, s akit ezért akár a legmagasabb állami méltóság is megillethet. Ezért azonnal a lengyel hadsereg főparancsnokává nevezték ki, majd az állami főhatalmat is rá ruházták.
Az államszervező és -vezető
Piłsudski előtt rendkívül sokrétű és nehezen megoldható feladatok tornyosultak. Egységes lengyel kormányt, hadsereget és közigazgatást kellett megteremtenie egy olyan – egyelőre határok nélküli – országban, amelynek a lakossága az elmúlt száz évben három államban élt, más-más életformához szokott, másféle törvényekhez alkalmazkodott, és többféle pénzt használt. Emellett kezelni kellett a belső, az egyes társadalmi osztályok és a különböző etnikai csoportok közötti ellentéteket is. S mindezt egy négyéves háború után, amelynek egyik legfontosabb hadszíntere 1918-ig szinte folyamatosan a történeti lengyel állam területe volt.
Bár semmiféle kormányzati tapasztalattal nem rendelkezett, Piłsudski néhány hónap alatt érdemi sikereket tudott felmutatni. Különösen jelentős eredményeket ért el a hadseregszervezés és a minél előnyösebb határokért folytatott harc terén. A konfliktusok közül legveszélyesebbnek a lengyel-orosz háború bizonyult, amelynek az új orosz-lengyel határ volt a tétje. A szovjet Vörös Hadsereg egységei 1920 nyarára egészen Varsóig nyomultak. Az új Lengyelország születésének legnehezebb időszakát élte át ezekben az augusztus eleji napokban. Piłsudski ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. Mindent egy lapra feltevő, vakmerő tervet dolgozott ki. A csapatok Varsó körüli védelmi állásokba összpontosítása helyett viszonylag kis erőkkel végrehajtandó gyors ellentámadás mellett döntött. Minden racionális számításra rácáfolva terve fényesen sikerült. Augusztus végén a lengyel csapatok már ismét Grodno, Rowno és Tarnopol körzetében törtek előre.
Az egész Európában nagy figyelmet kiváltó varsói csata, amelynek jelentőségét a berlini brit nagykövet Martell Károly arabok feletti 732-es győzelméhez hasonlította, a szovjet vezetést arra késztette, hogy fegyverszünetet kérjen. Ezt október 12-án írták alá. A két állam közötti határvonalat az 1921. március 18-án elfogadott rigai békében rögzítették. Ennek értelmében Ukrajna – Volhínia és Polézia nyugati felétől eltekintve – szovjet fennhatóság alatt maradt, a belorusz területek nyugati fele és Kelet-Galícia viszont Lengyelországnak jutott.
Az új Lengyelország lényegesen nagyobb területet foglalt magába annál, mint amit a győztes nagyhatalmak Párizsban eredetileg elképzeltek, ám jóval kisebbet annál, mint amit Piłsudski szeretett volna elérni. A rigai békeszerződést az államfő ezért „gyáva” kompromisszumnak nevezte, amit csak a nyugati hatalmak nyomásának és a lengyel vezetők többségi akaratának engedve fogadott el. Még kevésbé töltötte el elégedettséggel az 1921. március 17-én elfogadott alkotmány, amely Lengyelországot kétkamarás törvényhozással rendelkező demokratikus köztársaságként definiálta. A hatalmi ágak közül messze legszélesebb jogkörrel a törvényhozás, és azon belül is az alsóház, vagyis a szejm rendelkezett, amelynek nemcsak a kormány, hanem az államfő is felelősséggel tartozott. Az államfő, akit a törvényhozás két háza választhatott meg abszolút többséggel 7 évre, ugyanakkor sem a törvények megvétózásának, sem a parlament feloszlatásának jogával nem rendelkezett. Mindez Piłsudski addigi jogainak alapos megnyirbálását jelentette, miként az is, hogy rendelkezései az illetékes miniszter ellenjegyzése nélkül nem léptek életbe, és hogy háború esetén az államfő nem tölthette be a főparancsnoki posztot. Ezeket az intézkedéseket Piłsudski méltatlannak, sőt megalázónak tartotta. Ezért az 1922. decemberi elnökválasztáson nem indult, és minden posztjáról lemondva néhány évre visszavonult a közélettől.
Visszavonultsága azonban egyáltalán nem jelentett érdektelenséget. Cikkeiben és interjúiban egyre gyakrabban és egyre keményebb szavakkal fordult szembe az ország siralmas közállapotaival, melyeket a parlament túlhatalmával („szejmokrácia”) magyarázott. Kritikája összecsengett a lakosság nagy részének jogos elégedetlenségével. Ez jellemezte egykori légionárius tisztjeit is, akik közül többen tudatosan készítették elő parancsnokukat a visszatérésre, és ösztönözték a rendteremtésre. Erre végül 1926. május 12-én került sor, amikor a varsói helyőrség egyik ezredének élére állva Piłsudski saját kezébe vette az irányítást.
Sokak várakozására rácáfolva nyílt katonai diktatúrát azonban nem léptetett életbe, hanem megelégedett a hatalmi ágak közötti viszony átrendezésével és azzal, hogy miniszterelnökként maga állt a végrehajtó hatalom élére. Rendet és jólétet azonban így sem tudott teremteni. Ezért egyre inkább elfogadhatatlan eszközökhöz folyamodott. A Rubicont 1930-ban lépte át: megalapozatlan vádakra hivatkozva utasítást adott a legexponáltabb ellenzéki politikusok, köztük több mint félszáz képviselő letartóztatására. A breszti erődbe zárt foglyok száma, akikkel szemben brutális kegyetlenkedések is előfordultak, októberre mintegy ötezerre emelkedett.
Az 1926-os államcsínytől számítható ún. szanációs rendszer parlamentáris szakasza után ezzel kezdetét vette egy olyan autoriter rendszer kiépítése, amely alatt a lengyel demokrácia utolsó tartópillérei is ledőltek. Mivel az államelnök 1932-ben lehetőséget kapott törvényerejű rendeletek kibocsátására, a szejm vitái lassan értelmüket vesztették. Szigorították a sajtócenzúrát, csorbították az egyetemek autonómiáját, és a rendszerrel szemben kritikus professzorokat egyszerűen elbocsátották. Ugyanez lett a sorsa a jogállamiság elveihez ragaszkodó bíróknak is. A kibontakozó diktatúrával szembeni potenciális ellenállókat 1934 júliusától a Bereza Kartuska melletti koncentrációs táborba zárták bármiféle bírósági ítélet, sőt vádemelés nélkül.
Bár romló fizikai állapota miatt Piłsudski a napi politika ügyeiben ekkoriban már alig vett részt, a lengyel demokrácia leépítésért és egy elnyomó, diktatórikus rendszer kiépítésért nyilvánvalóan viselnie kell a történelmi felelősséget. Azt azonban, hogy teljhatalmú államelnökként Lengyelország diktátora legyen, a sors megakadályozta. 1935. május 12-én ugyanis váratlanul meghalt. Halálát gyógyíthatatlan májrák okozta.
Emlékezete
Bár Piłsudski személy szerint nem ambicionálta, már életében kultusz alakult ki körülötte. Ennek alappillérei I. világháborús szereplése, magdeburgi fogsága és a szovjet hadsereg fölött aratott 1920-as győzelme voltak. Az 1926-os államcsíny után kultusza fokozatosan állami jelleget öltött. Arcképét kifüggesztették a közhivatalokban és az iskolákban, festmények és szobrok készültek róla, haditetteit katonanóták dicsőítették, és a kor legkitűnőbb lengyel írói regényeket írtak életéről. Közterek, utcák és iskolák viselték a nevét, és a két nagy lengyel óceánjáró hajó egyikét is róla nevezték el. (A másikat Báthory Istvánról.)
A II. világháború után természetesen változott a helyzet. A kommunista vezetésnek és a mögötte álló Szovjetuniónak egyáltalán nem felelt meg Piłsudski lengyel nemzeti hősként való ünneplése. Az 1950-es évek közepéig, vagyis a sztálinizmus bukásáig ehelyett arra törekedtek, hogy kizárólag személyiségének negatív vonásait, nyerseségét és akarnokságát, valamint antiparlamentáris hatalmi törekvéseit hangsúlyozzák. Utóbbiak alapján időnként fasisztának is bélyegezték, és Lengyelország legtöbb bajáért őt tették felelőssé. A társadalom teljes indoktrinációja mindazonáltal nem sikerült; a lengyelek jelentős része ezekben az években is nagy államférfiként gondolt rá.
A sztálinizmus bukását követő évtizedekben megítélése reálisabbá vált, az addigi, markánsan negatív klisét egy összetettebb és kiegyensúlyozottabb kép váltotta fel úgy a történetírásban, mint a tankönyvekben. Az 1980-as évektől pedig kezdett újraéledni az 1945 előtti kultusz. Az 1980-ban alakult független szakszervezet, a Szolidaritás több vezetője ismét nemzeti hősnek és több tekintetben saját előfutárának és példaképének tekintette. Lech Wałęsa mellett ezek közé tartozott a rendszerváltó lengyel értelmiség egyik legismertebb alakja, Adam Michnik is, aki Elfelejtett ősök árnyai című 1975-ös munkájában főleg az 1926 előtti, a függetlenségért és a munkásság jogaiért harcoló, szociálisan érzékeny forradalmár alakjára helyezte a hangsúlyt.
Az 1989-es lengyelországi rendszerváltás és a Szovjetunió 1991-es szétesése után minden akadály elhárult kultuszának széles körű felélesztése és ismételt állami szintre emelése elől. S az 1990-es években ez meg is történt. Szinte nincs olyan település az országban, ahol legalább egy utcát ne neveztek volna el róla, és számos városban szobrot is emeltek tiszteletére. Ezek közül a varsói Piłsudski téren, halálának 60. évfordulója alkalmából, 1995-ben emelt több méter magas egész alakos, maga előtt hatalmas kardot tartó alkotás a legismertebb. Bár 1926, s különösen 1930 utáni tevékenységét a történészek általában kritikus szellemben mutatják be, s ezen álláspontjukat a lengyel demokrácia hívei is osztják, az emberek többsége ezeknél a negatívumoknál fontosabbnak tartja több mint két évtizedes, teljes sikerre vezető áldozatos harcát a független lengyel állam újrateremtéséért, és annak megvédelmezését a külső támadásokkal, elsősorban a bolsevista invázióval szemben.
Az 1990-es években a lengyelek őt tartották történelmük legbefolyásosabb alakjának. A közvélemény-kutatások szerint azóta ez annyiban változott, hogy II. János Pál pápa az első helyről a másodikra szorította. Általános tiszteletére és elfogadottságára mi sem jellemzőbb, mint hogy a 2005-ös elnökválasztási kampányban mindkét jelölt, a konzervatív-liberális Donald Tusk és a jobboldali populista Lech Kaczyński egyaránt pozitív értelemben hivatkozott rá, s ezt tette 2010-es elnöki kampányában Bronisław Komorowski is. Tisztelete azóta is töretlen.
